Harangszó, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1960-10-01 / 10-12. szám
Odakint köd van s latyakosak az utcák. Hull a köd szaporán s ülök egyedül. És búsí tani kezd újból a gondolat, hogy aligha íogok hazamenni többet. A tavaszon reménykedni kezdtem, hogy tíz bánatos estendő után viszontlátom a falumat, melynek nagyutcáján egy pókjiáló-eregető őszeleji délutánon haladtam végig utoljára. Semmi különösebb okon nem volt pedig tavasszal a rajongó hitre, hogy otthon leszek mégegyszer. Ma tudom már, hogy kába magamáltatása volt minden. Nem látom meg többé a régi házacskákat s itt halok meg keserű érzések közt, ebben a nagy városban. Lehet persze, hogy csak a hulldogáló köd miatt kezdem elveszteni régi hitemet. Holnapra valószínűen újabb reménykedések rohannak meg. Ó, hányszor már ebben a haszontalan tíz esztendőben! És amint ülök így, kissé megtámasztott fejjel, János nyit be reám. Fején csákó, vállán duplacsövű puska, balján a tábornoki kard csörömpöl... Megáll az asztalom előtt, szabályszerű tisztelgőállásban s azt kérdezi váratlanul: — Apukám, miéit lett Nagy-Magyalolszágból Kis-Magyalolszág? Mintha mellbeütnének. Érzem, hogy komoly dolgok fognak itt elkövetkezni hamarosan. Ránézek s a meglepetéstől hirtelen alig találom a szavamat: — Miért kérded ezt, fiam? — Azélt, apukám — s szippant egyet az orrán, — melt nem tudom, hogy lett Nagy-Magyalolszágból Kis-Magyalolszág. Bevették az ellenségek? Áll előttem, áll a pöttöm ember. S nem tudom, mit mondjak neki, miért akadozik a nyelvem. S megrázkódom. Érzem ugyanis, hogy most számon fog kérni a fiam: kit terhel felelősség a haza szörnyű romlásáért? Akkorára másodszor is fölveti a fejét: — Bevették Magyalolszágot? Beszéjjél! Hát persze, beszélni kellene. Mert nó a gyerek s előbb-utóbb ezt a problémát is tisztzáni kell vele. Kissé kényszeredve mondom neki: — Nem vették be, fiam, nem is foglalták el, csak nem volt, aki megvédje az ország határait... — Mi az, hogy: olszág hatálai? —. veti rám a szemét értetlenül. — Ahol az olszág megkezdődik? Föllélegzettem, hogy a segítségemre siet némileg. S megkönnyebbülten próbálam felvilágosítást adni: — Eltaláltad! Ahol az ország földje kezdődik. Az volt a mi régi hazánk...-— Mi az, hogy: haza? — kottyan bele türelmetlenül. — Magyalolszág? — Úgy van! Magyarország a mi hazánk, de most csak egy része a mienk. .. Érted már, kisfiam? Rövid, de szörnyűséges csend következik. Ágnéske a negyedik elemi osztály tanulója már s az ő révén szokott értesülni János a csonka állam sanyarú sorsáról. Űgylátszik azonban, hogy egy s más dolgot nem tudott felfogni még a mai napig s ezért állt ki most elém. Mintha számonkérne. Kezdi is már: — Ági monta tegnap, hogy bejöttek a csehek, lománok meg a szelbek... Miéit jöttek be? — Mert nem volt, aki visszaverje őket... De hagyjuk ezt máskorra, fiam, ha nagyobb leszel majd. Olyan dolgok ezety amiket te ma úgysem tudsz megérteni... Ámde a gyerek könyörtelen marad: — Azélt kéldezem apukám, melt nem éltem eztet... Miéit nem vélték meg a magyal katonák a cseheket, meg a lománokat, meg a szelbeket? Hol voltak a magyal katonák? — A magyar katonák — kezdem magyarázni zavartan — akkor már elestek ... Akik pedig megmaradtak volna addig, szétzüllöttek... Félpillanatra le nem veszi rólam a szemét. Olyan komolyan néz, hogy ettől a nézéstől akadozni kezd a szivein: •— Mi az, hogy: züllöttek? 22 HáRAGNSZÓ
