Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6-12. szám
dig ezalatt csöndes és szelíd erőszakossággal csak úgy oldalvást furakodott beljebb-beljebb a konyhába, a tűz felé. Arra néztünk csak oda, hogy nagy otthonossággal hirtelen már le is telepedett a tűzhely melletti székre, szétvetette a lábait, s csak akkor kérdezte alázatosan, de a maga igazának teljes tudatában, mintha ez olyan természetes dologvolna, amit jóformán kérni se kéne —, hogy úgy-e leülhet ide egy kicsit? Hát persze, hogy nem tagadhattuk meg tőle, ha már így állunk. Néma rémülettel csak egyet nyeltünk, mikor észrevettük, hogy amint hátrább igazította a székét, hogy kényelmesebben helyezkedjék el rajta, közben sok viszontagságot láthatott kabátjával végigcirógatta a hátamögötti kis fogason lógó vadonattiszta pohártörlő ruhát. Szürcsölve, cuppogva, jóízűen ette a levest, s nagyokat harapott hozzá a kezébe fogott karaj kenyérből. Gubancos szakállán, amelyen közben fölmelegett a zúzmara, fényes cseppek bújtak elő és tünedeztek el, mint játékos kis erek az erdő bozótjában. A meleg levestől, a rakoncátlanul pattogó tüztó'l, a barátságosan ételszagú konyhától valósággal berúgott a kis öreg. Ni, kacsint a szemével és olyanformán mozgatja a dermetségből fölmelegedett lábát, mintha ezután már csak az következnék, hogy táncra perdüljön itt az idegen konyha kockás kövén. Az utolsó kanál levesnél köhent egyet és már nem fér belé tovább eddig elhallgatott örömének a titka. — Nagy halottunk van ám nekünk most odahaza, Dömösön! Kétszázholdas halott mégpedig! Egy kila húst kaptam a lányáéktul ma reggel, hogy betévedtem hozzájuk! De erre a vallomásra gyorsan összerántja magán a kabátját, mintha megijedt volna, megbánta volna, hogy úgy kitárta magát előttünk, mert ezzel csak ronthatja az üzletét. Sietve veszi hát elő a jobbik eszét és hadarva teszi ho2zá: — ... csak nincs egy csöpp tüzelőm, se egy kis sóm, hogy megfőzhetném magamnak. Ha szíveskednének megsegíteni pár fillérrel, hogy rám ne büdösödjön már, ha megvan az a kis húsocska. .. Arcát egy kicsit szánandóbbra húzza és fölsóhajt. Rég megette a levest, de ott dajkálja még a tálacskát az ölében és esze ágában sincs még fölállni, lógázza a lábát, dörzsöli a kezét, és valami ájtatos szavakat kezd motyogni a gondviselő Atyáról, nyilvánvalóan szegény öreg kétszázholdas Varsadi halála alkalmából. De mielőtt még kimondhatná, valami váratlan, szörnyű hang szakítja félbe jámbor szavait. Nagyot, hatalmasat tüszszent. Maga sem tudja, mi történt vele, keze a tűzhely széle után kapadász, hogy le ne forduljon a székről. Szemünk előtt megreszket a levegő, a lábasok, fedők, főzőkanalakserege, az előkészített élelmiszerek, minden, minden, ami most egyszerre ilyen -jesztően közeli érintkezésbe került a piszkos öreg koldussal. No, szegény Tercsi, ez most már hozzáfoghat a soronkíviili súroláshoz, mindent, mindent meg kell súrolni ezután a kitörés után, amit csak három méter körzetben érhetett e tüsszentés szele. A pohártörlőket szennyesbe tenni. A be nem födött ételt a koldustálba tölteni. De az öreg ezt már nem várja meg, megneszelhetett valamit megdöbbenésünkből, mielőtt még hangot adhattunk volna neki, mert szót se szól, csak fölpattan, s szapora léptekkel tart a kijárat felé. Még a szokásos hálálkodásról, sőt még a remélt sóravaló fillérekről is megfeledkezik, sietve köszön és már viszi is nagy örömét egy házzal tovább. Harangszó 37
