Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6-12. szám
Pontosan egy hét múlva, ádvent derekán jelentkezik újra. Látja az ajtónyílásból a halványzöld konyhaszéket, amin olyan otthonosan ült, s halvány reménység gyulladoz benne, hogy új tűz új melegét, új étel ismeretlen ízét kóstolhatja újra a régi helyén. De mielőtt egyet is léphetne, vagy egyet is szólhatna, Tercsi oly mozdíthatatlanul veti meg előtte a lábát, mint a tilalom élő szobra. — Csak maradjon ott kint, be ne jöjjön! Csak nem súrolok maga után megint estig! Ni csak ! Azzal fogja a nagy kést, harciasán szeli le a darab kenyeret és olyanformán, nagy lendülettel nyújtja oda az öregnek, mintha ez a mozdulata jelképezné ama bizonyos bűvös kört, melyen belül koldus be nem teheti többet a lábát ide, míg ő súrol ebben a konyháben! Hamarjában szóhoz sem tudok jutni, olyan hirtelen határozottsággal lép fel. Dehát különben, tulajdonképpen igaza is van, van egyéb dolga is, mint hogy ezután a szutykos kis öreg után tisztogasson. Csak a hangja..., talán mégis máspépp kellett volna... A kis öreg koldusban is megfagyott a szó. Gépiesen veszi át a kenyeret és rongyos kabátja hoszszúra toldott zsebébe csúsztatja egy gyors, rég megszokott mozdulattal. De aztán különben meg se moccan. Csak áll és néz be a konyhába, a tűzhely felé, fénytelen szemmel, a vállai közé húzott fejjel, mintha jeges szél elől húzta volna úgy öszsze magát. Ott áll és csak fogja a kilincset egy percig. Aztán menni készül, de mintha mégis most eszébe jutna valami, visszafordítja a fejét, ránk néz és csak ennyit mond; egyet bólintva, mintegy különös súlyt adva ezzel csöndes, fakó szavának : — Karácson gyiin. . ., karácson . . . Lehajtott fejjel, szótlanul végezzük a dolgunkat tovább, észre se vesszük, mikor csukódik be az ajtó, mikor ment el a vén koldus, olyan csöndesen, csak annyi neszt keltve fürge lábaival a fagyos rögön, mint szélhajtotta száraz falevél. Messze járhat már, de még mindig hallom a hangját, színtelen, száraz hangját, amint szétterült itt a langyos konyhában, a félig kész ételek, az előkészített palacsintasütő, a lábasok és fakanalak fölött: — Karácson gyün. . . karácson . . . Lám, neki eszébe jutott. Nekem ezekben a percekben — aligha. Azóta így, Advent táján különösen, mindig hallom a szakállas öreg koldus halk szavát. Sokszor volt itt azóta, de a hangját olyannak, mint akkor, sose hallottam többet. Mintha nem is ő mondta volna, mintha valahonnét máshonnét jött volna az a hang, az összeverődő, vacogó faágak közül, vagy a száraz kórók töveit, a bokrok utolsó leveleit cibáló szél irányából, kintről valahonnét, ahol az útfélen ott állnak valahol a koldusaink mind, akik valaha az ajtónkban álltak. Ott állnak mind hosszú, hosszú sorban, a sor vége már eggyéválik a barna köddel. Ott állnak, rongyaik alá vág a szél, de ők nem mozdulnak, csak néznek rám, várnak tőlem, valamit, valamit, ami több a darab kenyérnél, több a tányér levesnél, több a tűz mellett szorított rövid pihenőnél. Állnak és várnak, néznek rám, — s fénytelen szemükben néha valami nagy sóvárgás kékes lángja lobban föl. — Karácsony jön... Karácsony. . . Halljátok emberek? 38 Harangszó
