Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6-12. szám

Pontosan egy hét múlva, ádvent derekán jelentkezik újra. Látja az ajtónyílásból a halványzöld kony­haszéket, amin olyan otthonosan ült, s halvány reménység gyulla­­doz benne, hogy új tűz új melegét, új étel ismeretlen ízét kóstolhatja újra a régi helyén. De mielőtt egyet is léphetne, vagy egyet is szól­hatna, Tercsi oly mozdíthatatlanul veti meg előtte a lábát, mint a ti­lalom élő szobra. — Csak maradjon ott kint, be ne jöjjön! Csak nem súrolok ma­ga után megint estig! Ni csak ! Azzal fogja a nagy kést, harcia­sán szeli le a darab kenyeret és olyanformán, nagy lendülettel nyújtja oda az öregnek, mintha ez a mozdulata jelképezné ama bizo­nyos bűvös kört, melyen belül kol­dus be nem teheti többet a lábát ide, míg ő súrol ebben a konyhá­­ben! Hamarjában szóhoz sem tu­dok jutni, olyan hirtelen határo­zottsággal lép fel. Dehát különben, tulajdonképpen igaza is van, van egyéb dolga is, mint hogy ezután a szutykos kis öreg után tiszto­gasson. Csak a hangja..., talán mégis máspépp kellett volna... A kis öreg koldusban is megfa­gyott a szó. Gépiesen veszi át a kenyeret és rongyos kabátja hosz­­szúra toldott zsebébe csúsztatja egy gyors, rég megszokott mozdulattal. De aztán különben meg se moccan. Csak áll és néz be a konyhába, a tűzhely felé, fénytelen szemmel, a vállai közé húzott fejjel, mintha jeges szél elől húzta volna úgy ösz­­sze magát. Ott áll és csak fogja a kilincset egy percig. Aztán menni készül, de mintha mégis most eszé­be jutna valami, visszafordítja a fe­jét, ránk néz és csak ennyit mond; egyet bólintva, mintegy különös súlyt adva ezzel csöndes, fakó sza­vának : — Karácson gyiin. . ., kará­cson . . . Lehajtott fejjel, szótlanul végez­zük a dolgunkat tovább, észre se vesszük, mikor csukódik be az aj­tó, mikor ment el a vén koldus, olyan csöndesen, csak annyi neszt keltve fürge lábaival a fagyos rö­gön, mint szélhajtotta száraz fa­levél. Messze járhat már, de még mindig hallom a hangját, színtelen, száraz hangját, amint szétterült itt a langyos konyhában, a félig kész ételek, az előkészített palacsintasü­tő, a lábasok és fakanalak fölött: — Karácson gyün. . . kará­cson . . . Lám, neki eszébe jutott. Nekem ezekben a percekben — aligha. Azóta így, Advent táján különösen, mindig hallom a szakállas öreg kol­dus halk szavát. Sokszor volt itt azóta, de a hangját olyannak, mint akkor, sose hallottam többet. Mint­ha nem is ő mondta volna, mintha valahonnét máshonnét jött volna az a hang, az összeverődő, vacogó fa­ágak közül, vagy a száraz kórók töveit, a bokrok utolsó leveleit ci­­báló szél irányából, kintről vala­honnét, ahol az útfélen ott állnak valahol a koldusaink mind, akik va­laha az ajtónkban álltak. Ott áll­nak mind hosszú, hosszú sorban, a sor vége már eggyéválik a barna köddel. Ott állnak, rongyaik alá vág a szél, de ők nem mozdulnak, csak néznek rám, várnak tőlem, va­lamit, valamit, ami több a darab kenyérnél, több a tányér levesnél, több a tűz mellett szorított rövid pihenőnél. Állnak és várnak, néz­nek rám, — s fénytelen szemükben néha valami nagy sóvárgás kékes lángja lobban föl. — Karácsony jön... Kará­csony. . . Halljátok emberek? 38 Harangszó

Next

/
Thumbnails
Contents