Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6-12. szám
rei is, de annyit se kap, mert nyilvánvaló, hogy szomjas szegény megint. Már pedig ő egy tapodtat se mozdul addig, míg azt nem kap, ami neki kell. Ha már pénzt nem, legalább a kenyér mellé egy kis „pöcsönyét". Jó, ha van a háznál, azt se bánjuk már, ha a vacsorára eltett darab hús árán szabadulunk meg előkelő ismeretségeinek stereotip felsorolásától. Csak nevettünk eleinte rajta, mikor valóságos minisztereket emlegetett, mint régi jó „komáit", de egyszer aztán elhozta a negyedik gimnazista kori csoportképét. Hát csakugyan meg lehetett rajta ismerni nemcsak őt magát, gyerekkori mivoltában, de nagyrangú volt osztálytársait is. Csakhogy ez már nem nevetni, legföljebb sírnivaló volt, hogy az a tiszta tekintetű, kékszemű kis gimnazista, aki előtt nyitva volt a világ, az áll most itt előttünk, sárosán, rongyosan, alkoholtól btizölögve. Aztán a megszámlálhatatlan sok cigány. Egyre több. Kétszerannyian vannak már, mint az én gyermekkoromban, mert az ősi arányokban szaporodnak, nem úgy, mint a mi magyar népünk. A cigánysor egész cigányvárossá növekedett immár, de köszönet csak annyi van ebben, hogy bővebben gyakorolhatjuk az irgalmasságot, mert kevés kivétellel mindnyája koldulással tengeti életnek alig nevezhető életét. Ott van Pipi Borcsa és Stefi, hogy csak a legközelebbieket említsem, akik minden tavasszal egy-két marék tollért könyörögnek egy kis új purdé számára. Ha Stefi akadályoztava van abban, hogy személyesen keressen fel bennünket, családjának egyéb tagjai jelennek meg nálunk, de az ő saját kézírású leveleit hozzák, nehogy elszokjunk tőle s elfelejtkezzünk az ő járandóságairól, a száraz kenyérdarabkákról, ételmaradékokról. Aztán Lokszi, a kis púpos, aki büszkén vezeti kézen fogva a kis szőke „magyar" fiát. Péter bácsi, aki rettentő hangokat csal ki viharvert hegedűjéből a lépcső oldalára ülve és olyan boldog, hogy a gyerekek még tudnak gyönyörködni a játékában. Nem is megy el egykönnyen, tíz nótánál alább dehogy adja! Hát még a vidékiek! Jönnek és mennek. Olyik megköszöni és meg is eszi a kenyeret, ételt, készséggel teszi zsebre az istenesolvasmányt, olyik eldobja mindezt az udvaron. Legtöbbjét sose látjuk újra, de van olyan is, mint a krisztusszakállú, nemesarcélű kovásznai Kovách, a volt államrendőrségi detektív, mint ő mondja, aki a királypuccs miatt vesztette el az állását. Ő félévenként megjelenik és annyira jobb sorsa érdemesnek látszik, hogy már kétszer fölruháztuk, de még ma se tudjuk, csakugyan olyan szerencsétlen-e, hogy sehol nem talál munkát, vagy csak nagyon vügyes szélhámos, aki kitünően játsza a szerepét. Vannak sokan. De most, hogy karácsony jön, hadd beszéljek most csak a mi fürgelábú gubancosszakállú kis öreg koldusunkról. Hetenként egyszer átsétál ide a harmadik falúból, s fütyörészve viszi haza hátán a teli tarisznyát úgy estefelé. Állítólag kívül a falun az útszélen üldögélve szokta összeszámlálni a keresetét, amely, ha jó napja volt, többre megy egy napszámnál. Fagyos, sivítós időben zörgetett be egyszer hozzánk a kis öreg. Vékony lábaszárán csakúgy rezgett a nadrágszár, úgy fázott. Kócos szakállán csillogott a zúzmara. — Egy kis levest, az Isten áldja meg — fordult a termetes Tercsi leányzóhoz, aki épp rántást kavart a tűznél. Akkor léptem ki épp az ajtón, s mindjárt ki is mertem neki a levest a kerek koldustálba. Háttal álltunk neki mindketten, ő pe-36 Harangszó
