Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6-12. szám
döket, az inakat pedig jól megdörzsölgetik. Idáig még a svadronyból egyetlen ló sem sántult le. Ugyan akad egy,két nyerenyomás, hát hogyan ne akadna, amikor hol hegynek fel, hol meg hegyről lefelé viszen az út! A felmálházott zab, különösen hegyről lejövet, bíz’ megsajdídtja egyik-másik ló marját, de ha még egy eleven seb is volna, most még az se számítana. Most csak a láb a fontos. Egy sánta láb — egy emberélet! Szép virágzó heretábla mellett lovagolnak. Jó lenne itten egy kurtarasztot — rövid pihenőt — tartani, de meg azután nem is ártana egy kis friss here a lovaknak se, de őrmester Kovács éppen ellenkezően, galoppot vezényel. A lovak, — bár tegnap óta már 18 órányi mars marad el mögöttük — a lábáztatás után frissen veszik a vágtaugrásokat. Az őrmester elégedetten tart mustrát felettük, amikor a heretábla végén ügetésbe mennek át. Egyetlen ló sem izzadt ki a galopp alatt. Délután négy felé járhat az idő — ezt csupán a nap állásából gondolni, hiszen a svadronyban egyiküknek sincsen órája. A marburgi várkápolna tornya ugyan már idelátszik, de talán szent Erzsébet óta se igazították meg rajta az óramutatókat. Mind a két mutató lefelé billent, mintha valamikor, fél hat tájban megállóit volna a világ. Jó lenne most szállásra térni, hogy az út legváltságosabb szakaszán pihent lóval haladhassanak. Letérnek tehát az útról, és egy félreeső majorba bekvártélyoznak. Istrázsát állítanak ki az útakra, azzal hevert eresztenek, megbontják a zabos bakókat, etetnek, itatnak. A parasztnak emberséggel megfizetnek a szalmáért, szénáért. A legények zsoldja még a manikulás tarsolyában van mindegy petákig, hát futja miből. így hát megfelelnek a magyar becsületért. A kurmsit minden egyes lovat átvizsgál, kézen megügetteti őket és olyiknak, aki biccent, amelyiknek megnyomta a kő a patáját, sárral vereti be a lábukat. A holnapi marsra valamennyinek menetképesnek kell lenni ! Ügy állapodnak meg, hogy hajnalban akképpen indulnak, hogy még a tágbakter — ébresztő — előtt túljussanak Marburgán. Maguknak is pár hevedernyi rozsszalmával bealjaznak és. . . arra ébrednek, hogy ugyancsak durrog ám a huszárstucni — karabély! A majoros suttyó fia az éjszakán rájuk hozta a marburgi garnizont! Látta, amikor az altisztek a strázsákat kiállították és eltalálta, miről lenne szó. A marburgi kaszárnyákban alarmot fuvattak és éjfél lett, mire a gyalogság kiérkezett. Kovács Mihály őrmester volt az első halottak egyike. Elesett a kursmit, a manikulás, két káplár, az egyik Takács Bence, aki futrás kötelet készített hadnagy úr Sívó részére. A huszárok közül pedig igen sokan. A lövöldözés egész délelőtt tartott, de délire a huszárok lódingjaiból kifogyott a por. Nem sokkal utána újabb gyalogos osztagok érkeztek és délután már hanyatlóban a nap, amikor már egy teljes infanterista brigád fogja őket körül. A jágerek megostromolják őket, de a huszárok a stucni boldogabbik végével verik vissza a fikákat. Fehér zászlós hadikövet megy a huszárokhoz : maga a kapitány úr geróf Haller, a cankvájti svadronykommendáns, aki Sankt- Veitból a pünkösdi ünnepekre régi ismreőseihez látogatóba ment. Bíz’ amikor pénteken hajnalban útrakelt, nem is sejtette, hogy Marburgban menynyi „régi ismerősére" fog akadni! 130 sebesült huszár áll a Stabsauditor ele. A többi már az Égi Bíró előtt ad számot a „dezertálás” 34 Harangszó
