Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6-12. szám
Akácvirág Azt álmodta, hogy felébredt. A nap kezdésének megszokott mozdulatával nyitotta ki a zsalukat. Tekintete is az időt kémlelő megszokott tekintet volt, mellyel az eget mérte, amelyhez öltözködését igazította. Most mégis valami különöset látott a megszokott utcakép helyén. Az utca túlsó oldala a világ minden tájáról idesereglett emberek vegyes ízlésének megfelelően épített giccses házsorával valahogyan eltűnt. Eltűnt a rongyos villanydrótok összevisszasága, mely annyiszor elcsodálkoztatta a villanyáram értelmessége felett, mely ebben a nagy rendetlenségben is megtalálja a maga útját. A csúnya házak, a rongyos villanydrótok helyén sűrű, tömött, üdezöld akácfasor ontotta szemnek, tüdőnek kellemes, a nagyváros rossz szagú, gyilkos gázaitól megtisztított oxigéndús levegőjét. Jobban kihajolt és jobban nézett, ahol az utcakereszteződésnek kellett volna lennie és ott is akácfákat látott, de ott virágbaborult fehér virágos hazai akácfákat. Még jobban kihajolt. Tüdejének mindkét szárnyával szinte repült az illat felé. Mélyen szívta magába az édes hódító, rég nem érzett szeretett emlékű illatot. — Látod leánykám, te nem is ismered az akácvirágot. Kicsi voltál még, amikor szüléidét kultúránk válságából gyomként magasra szökkent ostoba diktátorok torz agyában született politika és társadalmi forma menekülésre kényszerítette Nem is tudod elképzelni, milyen volt egy magyar falú akácvirágzás idején. Tudod, ez a fa, melyet valahonnan innen Amerikából vittek haza, annyira meghonosodott, hogy magyar falút, magyar tanyát el sem lehet nélküle képzelni. Igazi magyar fa lett. — Nézd ott azt a rengeteg virágot, ugyanannyi a virág, mint a levél. Ezzel volt tele az egész falú; édes, bódító akácfavirág illattal. — Ott volt mindenütt a magyar falúban. Ott volt, amikor a bölcsőben nyugvó kisded felé terjesztette ki védőn hüs lombját a perzselő napú magyar nyárban; ott volt a meleget adó kemencében fagyos télen; ott volt a dalban, a költő tollában, a festő ecsetjében; ott volt a kasza-kapa nyelében egy életen át a magyar paraszt kezében, és ott volt korhadozó fakeresztek képében, ledőlt sírkövek között, hogy védje a vidék magyarjának örök álmát a hüs árnyékában illatozó ibolyával együtt. — Tudod, ha néha akácfa virágzáskor szülőfalúmba, szüleim látogatására este érkeztem, mindig azt hittem, hogy ilyen a dzsungel, ilyen haragos zöld, ityen csupa virág, ilyen csupa illat, ilyen csupa tücsökzene. Mióta az igazi dzsungelt is megismertem, rájöttem, hogy tévedtem, mert az volt az igazi dzsungel, mert ott több volt a virág, több volt az illat. És azután valóban felébredt. Eszébe jutott álma. Ránézett a még alvó, idegen fajú asszonyára, akit valamilyen atavasztikus Ázsianosztalgiával bőrének sötét színe miatt is kedvelt. Lassan ráhajolt fekete hajára, melyből egy édeskés illat szállt feléje, olyan akácfavirág féle édeskésség, de attól mégis idegen, mint ahogy az asszony hűség és szeretet ellenére tőle mégis idegen. Most értette meg álmát. A mellette alvó asszony hajából áradó édeskés illat a tudat alól a hazai akácillat emlékét emelte az álom felszínéig és a hazai illat egy a tudat alatt és a valóságban is kívánt hazai leányt varázsolt az idegen asszony helyére. Dajka Miklós 30 Harangszó
