Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6-12. szám

amúgy is „nyugtalan és borús” hangulatát.

Végre sikerül megnyugodnom, minden kétséget leszerelve és eloszlatva, hogy pl. délutánra már rendszerint eláll az eső és vihar, s majd az apály idején nyugodtan hazakocsikázhatunk, a hullámok sem fognak befolyni, és átcsapni a kocsin, a homokba sem fogunk besüllyedni, sőt a mennykő sem fog belecsapni (legfeljebb belém, de már is!) és hazataszigálom a saját apartamentójába. Utána alaposan izzadva térek vissza további nyugovóra, vagy pihenőre. Feleségem azzal az indokolással, hogy ilyen esőben nem megy le ebédelni az épületben lévő étterembe, készül a halashoz, a mi épületünktől jó 100 méterre, halat venni, de még megkér, hogy míg oda lesz, közben forraljam fel a tejet, hámozzak „egypár” krumplit a halhoz, csináljam meg a gyermek vitaminját (különböző gyümölcsöket cseppfolyósítani), mert itthon fogunk ebédelni; ő nem megy sehova ebben az esőben! S már is rohan a halashoz.

Közben az apósom újra visszajön, mert találkozott útközben egy tapasztalt parti-lakóval, aki most fog indulni (dagályban) és ő is csatlakozik az autó-karavánhoz, tehát siessünk gyorsan, mert már indulunk is. ..

Szeretném mondani, hogy még tízperce sincs, egész másképpen állapodtunk meg s különben sem vagyok teljesen őrült, hogy vasárnap délelőtt már hazamenjek, hogy otthon üljek a szakadó esőben; azt itt is megtehetem minden kockázat nélkül. Azonban, gondolva a közmondás „bölcs” igazságára és a családi békeségre, engedek az „okosabbak“ -nak.

Feleségem, mint a „végszóra” betoppan, csurom-vízesen, mint a kiöntött ürge, s erre a gyerek elkezd ordítani, hogy nem megy haza, ő is

fürödni akar a tengerben, mint anyuka. Az anyósom nem tudja hirtelen, hogy lenyelte-e a fogsorát, vagy elvesztette-e; és hogy csökkentsük a zür-zavart, a krumplit és a méreg drága-halat bedobjuk az autóba, a gyereket kidobjuk a szemetes-aknába, illetev fordítva, s máris indulunk a szakadó esőben a „tapasztalt parti-lakó kapitány” vezetésével összeverbuvált autókaravánnal, s azzal a jámbor elképzeléssel, hogy szükség esetén, egyik segít a másiknak, nem hagyja belesüllyedni a homokba, vagy az óceán hullámaiba, ami magyarul mondva, gyakorlatilag annyit jelent, hogy ha valaki megakad, akkor a többi sietve tovább hajt, nehogy az ő motorja is bedögöljön. De a végzetét senki ki nem kerülheti, illetve a saját bölcs elhatározásának balga következményeit. A kocsikat erősen csapkodó és nyaldosó hullámok felfreccsennek az elosztóba és nagyot szörtyögve megáll a motor. Apósom kiugrik a kocsiból, felcsapja a hütő fedelét és dühösen káromkodik, hogy senki sem jön segíteni neki. . . nézni. Erre mi is kiszállunk a szakadó esőben, majdnem térdig vízben, süppedő homokban és most már öten nézzük, hogy a motor nem működik. Végre mégis kimossuk az elosztót a gyerek tejespoharában hozott benzinnel, mire egy váratlan nagy alattomos hullám felborítja az egész társaságot, és viszi elosztóval, tejespohárral együtt. A kisfiam örül, hogy végre mégis csak megfürödhetett. . . Azonban senki sem fulladt bele és három óra múlva, csodák-csodája, a kocsi is megindul és lassan besorolunk a kettős kocsisorba, mely az ezer méter magasra felkúszó és feltekergő autóúton kígyózik kimondhatatlan lassúsággal, három méterenként átlag megállva, tekintetve, hogy 299 ezer ember rohanna vissza Sáo Paulóba az esős vasárnap elől (egy ezer-Harangszó

25