Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1-5. szám
resztyéneket, hogy megmaradjanak az igaz úton, emlékeztetvén őket állandóan Arra, akit imádnak. A Theológia megvédi az Egyházat a bálványimádástól. Pál a következőket írja a korintusbeliekhez, akik abba a kísérrtésbe estek, hogy bizonyos ígehírdetőket, mintegy isteneket tiszteljenek: „Vájjon részekre osztatott a Krisztus? Vájjon Pál feszíttetett meg értetek? (I. Kor. 1:13). A Theológia mindig visszaemlékezteti az Egyházat a saját létezése minőségére. „Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak és másfelől a görögök bölcsességet keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszíttettet. . . Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét.” (I. Kor. 1:22). A Theológia képesíti az Egyházat a különböző felfogások kiértékelésére. I. Jn. 4:1: „Szeretteim ne higyjetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é;. . . Erről ismerjétek meg az Isten lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van.” A Theológia rámutat arra, hogy az Egyház bizonyságtétele nem saját magára kell felhívja az emberek figyelmét, hanem Istenre. Csel. 3:12-15: „Izráel férfiai, mit csodálkoztok ezen. . . mintha tulajdon erőnkkel vagy jámborságunkkal míveltük volna azt, hogy az járjon? Az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene a mi atyáink Istene, megdicsőítette az Ő Fiát (Szolgáját) Jézust. . . minek mi vagyunk bizonyságai.” A hitvallási formáknak és confessióknak (vallástételeknek) nagy értékük van mindaddig, amíg alkalmat adnak, hogy szolgáljuk az Istent. Rosszul használjuk a Theológiát, ha megfeledkezünk arról, hogy csak Krisztus a mi Urunk és nem a dolgok (elméletek), amiket mi Róla mondunk. Mikor a Theológia saját maga céljává lesz, akkor kibírhatatlan. Mikor ellenben valóban szolgál, mint hitvallás Krisztusról, akkor nélkülözhetetlen. Csel. 26:21-32. — A THEOLÓGIA MINT BIZONYSÁGTÉTEL Végül a Theológia a világban történő dolgok értelmezésére is szolgál. Ez a szerepe nem másodrendű, hanem egy lényeges szerepe. Minden, amit Istenről tudunk, azon alapszik, amit Isten a földön cselekedett. Politika és közgadaság, városok és faluk, háborúk és forradalmak, emberek és asszonyok: mind valóságok, akik által Isten szól és ezért nekünk is ilyenek alapján kell beszélnünk Istenről. Istent azon át ismerjük meg, amit itt cselekedett és nem máshol, valahol a mi tapasztalatunkon túl. Ez az értelme a Krisztus megtestesülésének. Ezen az alapon értjük meg igazán, amit Pál mondott Agrippa királynak: „Mert tud ezekről a király, kihez bátorságosan is szólok: mert éppen nem gondolom, hogy ezek közül ő előtte bármi is ismeretlen volna, mert nem valami zugolyában lett dolog ez.” (Csel. 26:26) A király kell tudja, nemcsak azt ami Jeruzsálemben történt, — egy ember megkínoztatását és kivégzését — hanem azt is, hogy a történtek által Isten cselekedett Jézus Krisztus személyében. Tehát amit Isten véghez vitt, ahhoz Agrippa királynak is köze van. Vonatkozik az úgy az ő uralmára, hatalmára, mint az emberekre, akik az ő nemzetét képezik. Amit Isten cselekedett összefügg a király hatalma alapjával és eredetével. Isten, a világ teremtője, az életben ismerteti meg a saját hatalmát, az életben, amit Ő maga teremtett. Pál véleménye szerint tehát a Theológia helye nem a fellegekben van. Ellenkezőleg, Pál magával viszi még az Agrippa ítélőszéke elé 6 Harangszó
