Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1-5. szám

Isten irányította lépteit Ahogy felért a dombra, előtte jobbra-balra két falu villanyfénye törte meg az épen elterülő', egyhangú sötétséget. Tudta, hogy meg­érkezett. Tudta, hogy az állandó veszélyes élet, melyet már évek óta élt, vonatra szállásával fokozódott és most, hogy légvonalban csak alig valamivel több, mint egy kilométer távolságra volt tőle a határ, a ve­szély a csúcsponthoz érkezett. Tudta, hogy itt végződhet, de itt is kez­dődhet, ezen az egy kilométeren az élet. Térképe mutatta, hogy a jobb­oldali falun túl pár száz méterre, ott valahol a sötétségben, ott van a határ. Pár száz méter. . ., melynek minden méterén a halál leselkedik rá. Kora este volt még. Fáradt volt és éhes. Két napja gyalogolt már a szinte szakadatlanul zuhogó októberi esőben. Jó volt az eső: a falvak népe behúzódott házaiba, nem kellett sokat rejtőznie, csak a dűlőútakon és szántóföldeken járt, hogy emberrel se találkozzon Rossz volt az eső: bőrig ázott-fázott. Szerette volna, ha ez a zuhogó eső azon a veszélyes pár száz méteren esik, olyankor talán a határőrök sem olyan éberek. Útjának utolsó szakaszán az ég kiderült. Hűvös, őszi szél űzte to­vább a terhétől megszabadult felhőfoszlányokat. Nézte a csillagos eget, az ismerős csillagokat, kicsit búcsúzva nézte. Egy csutkakúp szélvédett oldalában ült le. Elővette kenyerét, sza­lonnáját és az útközben a földeken talált fekete retket. Éjszakára a csutkakúpba bújt be. A kévék között itt is, ott is bebújt a szél. Rosszul aludt, fázott. Hogy felmelegedjen áthordta a szom­széd csutkakúp kévéit is, azzal tömte be a réseket. A szél így is útat talált hozzá. Pitymallatkor elhagyta búvóhelyét. Félt, hogy a kéve tu­lajdonosa esetleg be akarja hordani. Egy akácosba húzódott. Elhatározta, hogy a nappalt itt tölti, innen kémleli ki a nap folyamán a terepet, ahol mennie kell és majd éjjel két óra körül indul a nagy útra. A derűs éjből langymelegen sütő őszi nap felmelegítette fáradt, gémberedett tag­jait és megszárította ruháját. A szél délután megállt és a sötét fellegek újra gyülekezni kezdtek. Pillanatra megörült. Talán sorsának intézője mégis kegyes lesz hozzá és megint elküldi a jótékony esőt, mely eddigi útján is segítette rejtőz­ködésében. Besötétedéskor megette utolsó vacsoráját hazájában. Talán tény­leg az utolsót — gondolta. Nem sok reménye volt az átjutásra. A terror tetőpontján volt. Végső kétségbeesésében, utolsó erejével cselekedett. Nem bírta tovább. Félt, hogy idegei felmondják a szolgálatot és megbo­­landul még mielőtt nála is megszólalna éjszaka a csengő, melyet már két éve várt minden éjjel, éjjeli szekrényében a ciános fiolával é« a csőre töltött pisztollyal. Szomját csillapítani lement a patakhoz, mely Burgenlandban ered és a falu alatt folyik el, amelyre mint megbízható, csak csobogó, de nem fecsegő vezetőre rábízhatja majd magát a sötétben, hogy Ausztriába átvezesse. Napközben egy szalmakazlat nézett ki magának közvetlenül a falu alatt, ahol még egy keveset aludni akart a meleg szalmában. Itt vette észre, hogy egyetlen emlékét elmúlt repülős életének, bőrsisakját elvesz­tette, valahol a dombtól a patakig vagy a pataktól a dombig. Nem akarta elveszteni. Nem bírt megválni tőle. Egy darab élete volt ez a sisak, egy darab haza és emlékek tömege. Megindult vissza az úton, lassan, tapo­Harangszó 25

Next

/
Thumbnails
Contents