Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1-5. szám
Isten irányította lépteit Ahogy felért a dombra, előtte jobbra-balra két falu villanyfénye törte meg az épen elterülő', egyhangú sötétséget. Tudta, hogy megérkezett. Tudta, hogy az állandó veszélyes élet, melyet már évek óta élt, vonatra szállásával fokozódott és most, hogy légvonalban csak alig valamivel több, mint egy kilométer távolságra volt tőle a határ, a veszély a csúcsponthoz érkezett. Tudta, hogy itt végződhet, de itt is kezdődhet, ezen az egy kilométeren az élet. Térképe mutatta, hogy a jobboldali falun túl pár száz méterre, ott valahol a sötétségben, ott van a határ. Pár száz méter. . ., melynek minden méterén a halál leselkedik rá. Kora este volt még. Fáradt volt és éhes. Két napja gyalogolt már a szinte szakadatlanul zuhogó októberi esőben. Jó volt az eső: a falvak népe behúzódott házaiba, nem kellett sokat rejtőznie, csak a dűlőútakon és szántóföldeken járt, hogy emberrel se találkozzon Rossz volt az eső: bőrig ázott-fázott. Szerette volna, ha ez a zuhogó eső azon a veszélyes pár száz méteren esik, olyankor talán a határőrök sem olyan éberek. Útjának utolsó szakaszán az ég kiderült. Hűvös, őszi szél űzte tovább a terhétől megszabadult felhőfoszlányokat. Nézte a csillagos eget, az ismerős csillagokat, kicsit búcsúzva nézte. Egy csutkakúp szélvédett oldalában ült le. Elővette kenyerét, szalonnáját és az útközben a földeken talált fekete retket. Éjszakára a csutkakúpba bújt be. A kévék között itt is, ott is bebújt a szél. Rosszul aludt, fázott. Hogy felmelegedjen áthordta a szomszéd csutkakúp kévéit is, azzal tömte be a réseket. A szél így is útat talált hozzá. Pitymallatkor elhagyta búvóhelyét. Félt, hogy a kéve tulajdonosa esetleg be akarja hordani. Egy akácosba húzódott. Elhatározta, hogy a nappalt itt tölti, innen kémleli ki a nap folyamán a terepet, ahol mennie kell és majd éjjel két óra körül indul a nagy útra. A derűs éjből langymelegen sütő őszi nap felmelegítette fáradt, gémberedett tagjait és megszárította ruháját. A szél délután megállt és a sötét fellegek újra gyülekezni kezdtek. Pillanatra megörült. Talán sorsának intézője mégis kegyes lesz hozzá és megint elküldi a jótékony esőt, mely eddigi útján is segítette rejtőzködésében. Besötétedéskor megette utolsó vacsoráját hazájában. Talán tényleg az utolsót — gondolta. Nem sok reménye volt az átjutásra. A terror tetőpontján volt. Végső kétségbeesésében, utolsó erejével cselekedett. Nem bírta tovább. Félt, hogy idegei felmondják a szolgálatot és megbolandul még mielőtt nála is megszólalna éjszaka a csengő, melyet már két éve várt minden éjjel, éjjeli szekrényében a ciános fiolával é« a csőre töltött pisztollyal. Szomját csillapítani lement a patakhoz, mely Burgenlandban ered és a falu alatt folyik el, amelyre mint megbízható, csak csobogó, de nem fecsegő vezetőre rábízhatja majd magát a sötétben, hogy Ausztriába átvezesse. Napközben egy szalmakazlat nézett ki magának közvetlenül a falu alatt, ahol még egy keveset aludni akart a meleg szalmában. Itt vette észre, hogy egyetlen emlékét elmúlt repülős életének, bőrsisakját elvesztette, valahol a dombtól a patakig vagy a pataktól a dombig. Nem akarta elveszteni. Nem bírt megválni tőle. Egy darab élete volt ez a sisak, egy darab haza és emlékek tömege. Megindult vissza az úton, lassan, tapoHarangszó 25
