Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1-5. szám
gatózva. Ilyen közelségben a faluhoz nem merte villanylámpáját használni. Végigtapogatta a vízmeder sáros szélét, ahol lehasalt vizet inni. Nem találta. Visszament a dombra és újra vissza a patakhoz. Szinte kétségbeesve kereste, mintha élete függött volna ettől a sisaktól. A háború vége megfosztotta minden ingóságától, minden emlékétől, csak ez a sisak maradt meg. Most odahagyott mindent, amit a háború óta gyűjtött, csak ezt hozta magával és most ez is elveszett. Nem bírt belenyugodni. Mégegyszer végigtapogatta a patak medrét. Nincs. . . Leverten, reménytelenül indult vissza egy lekaszált lucerna földön, hogy a szalmakazalhoz vezető útat mégegyszer végig pásztázza. És egyszer csak megbotlott. Egy öreg vakondtúráson nőtt fűcsomóban botlott meg. Egyensúlyát vesztve, menetirányától oldalt esett tenyérre. Tenyere alatt sima, puha tárgyat érzett. Idgesen, új reményre kapva markolta meg. . . a sisakot. Ez az Isten — gondolta. Nem volt vallásos. Másképen hitte Istent, mint ahogy azt neki tanították, de mindig egy nagy harmóniát érzett Isten és maga között. A háborús évektől kezdve sokszor volt életveszélyben, méterre tőle emberek haltak meg és ő sértetlen maradt. A háború útáni politikai útvesztőben útat keresve, szinte durván rántotta el egy láthatatlan kéz, abból az irányból, mely felé tájékozódni akart. Durvának, kegyetlennek érezte ezt a kezet, mert sorsa ezáltal rosszabbra fordult; igazságtalannak tartotta, lázadozott ellene. Később mindig rájött, ha ez a durvának érzett kéz nem téríti el a kitűzött céljától, ez a „vakondtúrás” nem lett volna az útjában, nem téríti más útra, útja börtönbe, vagy akasztófáhaz vezet. A jókedvet, nevetést felejtető utolsó évek óta először lett volna kedve fütyörészve tovább baktatni. Csüggedése, reménytvesztettsége egy csapásra elmúlt. Most már hitt. Hitte, hogy azon az egy kilométeren a jelre, a „vakondtúrásra” figyelni kell. Jókedvvel fúrta bele magát a szalmakazalba, hogy rövidesen a már harmadik éjszaka nélkülözött jó melegen egészséges, mély álomba merüljön. Ahogy tervezte, két óra előtt pár perccel felébredt. Kibújt a félig kipihent testet marasztalóan vissahívó meleg vackából. Kint szemerkélt az eső. Csillagokat kereső szemének sugarát elnyelte a vak sötétség. A föld és ég egybeolvadt sötétsége megfélemlítette, didergő lelkét burkolta be melegen, mint a szalmakazal fáradt testét. Betette szájába oldalt, ínye és archúsa közé a ciános fiolát. Élve nem akart kezeik közé kerülni. Egyszer már összeverték ártatlanul; tudta, ha most kezük közé kerül, agyonverik. Jobb zsebében marokra fogta csőre töltött pisztolyát. Bal zsebében foszforos iránytűjét tartotta kéznél. Hittel óvatosan, de mindenre felkészülve indult neki a veszélyes útnak, figyelve a jelre, a „vakondtúrásra”. Átment a vasúti töltésen. A sorompót nyitó dróton átesett. A falú végén kúszva ment át az aszfaltos országúton. Rövidesen rátalált a falu felé folyó patakra. Egy hídon átment a túlsó oldalra, mert ott még nappal egy erdősávot látott a határfelé húzódni. Meg-megállt, hallgatódzott. Bement az erdőbe. Ez biztonságosabb, mint a szabad réten folyó patak partja — gondolta. Az erdőben egy kitaposott útra lépett. Visszament a patakhoz. Az a gyalogút a felvonuló határőrök útja lehetett. Ment a patakpartján tovább, lassan, mint az űzött vad: minden neszre figyelve. Egyszerre egy fal állja útját, mely egészen a patak széléig húzódott. Tapogatódzva ment egy darabig a fal mentén. Nem 26 Harangszó