Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10-12. szám

Lesz-e angyal Oláh Máriából?

Ötödik elemista Oláh Mária kint valahol a perifériáról, barakklakó természetesen. Én bizony arról sem állok jót, nem ragadós-e némileg a keze, hiszen neveltetése a szülei házban aligha lehetett idáig makulátlan, mások az erkölcsi elvek Debrecennek fentemlített fertályában. Bajos azoknak szigorú különbséget tenniök enyim-tied között, akiknek az életében végzetes egyoldalúság következtében teljes-tökéletesen hiányzik az “enyiin“ lévén minden mindenekben kivétel élkül mindig a “tied“.

Igen csak ragadós az Oláh Mária keze, hiszen egész kicsi valója ragad szörnyűségesképpen. ügv, ahogy van, veszedelmes közvetlen közelében tartózkodni, olyan nagyon ragad mindene. Elragad az emberre kosz, piszok, szenny, élösdi, csatak, ami egyébként bájos gyermeki lényét idegen réteg gyanánt vastagon lepi. Nincs az embernek olyan érzékszerve, amely élénken hírt ne adna róla és élesen ne tiltakoznék ellene, hogy Mária pillanatnyilag ott tartózkodik tőszomszédságunkban, előttünk, mögöttünk, jobb vagy balkezünk felől, in der Reichweite, mondanám, ha német nyelven mesélnék szegénykéről.

Már az is nagy vívmány, hogy egyáltalában megeshetik ilyesmi és Isten után egyes-egyedül a tanítónéni személyes érdeme. Mert nem olyan egykettőre vagy pláné magától értetődően beállott viszonyulás ám ez jaz imént vázolt: Mária meg egy úrféle egymás közelében. Mikor elsőízben kellett ennek a beiskolázási törvény értelmében megtörténnie, igen rosszul érezték magukat, a tanítónéni és legmegátalkodottabb ötödikes növendéke hasonlatosképpen. Tanítónéninek egész belső része remegett, sőt hullámzott a tömény retkesség láttára, a kellemetlen sikoltozás hallatára és a gerjedő gyanús illatok első szippantására már. A kislány meg ott állott és ott rítt, orrából, dacosan felszegett fejjel, öszszeszorított ajaknélküli szájjal, négyszegletes arcával, sanda szemmel vizslatva maga körül.

Nem mondom, a tanítónéni is ember, húsból és vérből, legfőképpen pedig idegből egybegyúrt, anyja méhéből. bűnös, esendő és gyarló teremtménye Istennek. Egy darabig bírta türelemmel ezt a buta és indokolatlan akaratoskodást, azután alaposan leteremtette érte Máriát, elkerítvén a nem jóját szurtos és maszatos voltáért is sok minden egyéb közt. Mondjam, ne mondjam, ha nem is mindjárt első intrádára, de napok múltán bizony még “házi fenyítékben is részesítette“.

Éppen egy ilyen fenyítés közben történt valami, amit modern mai világunkban is bízvást nevezhetünk “deus ex machina“-nak. Tanítónéni nem elvakultan büntetvén, sőt szeretve is a lehetőséghez képest Máriát, ráért őt közben szemmel is tartani. Ez volt a szerencse. A jelenet rövidebb ideig tartott, mint elbeszélhetem, de egy hosszú életre beleégett a fotográfiája tanítónéni puha, jó szívébe. Ahogy ugyanis elkapta a kislány tekintetet, megdöbbenve állapította meg, hogy az akkurát olyan, mint a mindenünnen kihajkurászott, elkurgatott, megrugdalt kutyák gyanakvó, lapos, ragaszkodó és mégis ellenséges ide-oda vizslatása.

Nyomban megértette lekkor tanítónéni, hogy ezzel a gyermekkel más nyelven kell beszélni, mint ahogy idáig mások beszéltek vele, vagy ahogy akár csak ő maga is értekezett. Hiszen ezt a mai szent napig mindenki ütötte-verte, nyomorgatta, taszigálta, hátbavágta, rúgta, pofozta, szidta, gya— 18 —