Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10-12. szám

vedélyt, a református szenvedélyt, a helyreállításnak a szenvedélyét, a reformációnak a szenvedélyét, hogy a mi egyházunk a valóságban is olyan legyen, amilyen eszményben ma is, olyan legyen amilyen a múltban volt, az időben is olyan legyen, mint amilyen az örökkévalóságban. Hogy lehetséges ez? Ez a nagy közösségi munka mindnyájunknak a hitéből és engedelmességéből áll elénk. A következő jellemvonásai vannak: Először is egy véghetetlen

nagy öröm és hála a felett, hogy Isten igazi egyházának én is tagja vagyok. Ajándékban kaptam, szívemhez szorítom, egy életen át meghálálom. Azután az a boldog elszánás hogy én ennek az egyháznak a tanítását meghallgatom. Ez nekem anyám; én ezt szeretem. Ezért minden áldozatot meghozok, áldom a homlokát, csókolom a kezét, hallgatóm az énekét, élek a táplálékával, engedem, hogy megsimogasson, engedem, hogy élő vizet adjon, gyógyítson, megcsókolom a vesszejét is, hogyha fegyelmez engem. Anyám. Szeretem. Egyházamnak az az ismertető jele, hogy az ige benne tisztán prédikáltatik. Megteszek mindent, hogy ez a tiszta igehirdetés meg ne romolj ék. Én mint hívő ember erre nézve végtelenül sokat tehetek, ha az írást olvasom, ismerem Isten kijelentését, megfogadom, hallom a hangját, tudom, hogy hogyan szól a főpásztor Krisztus akkor tudom, megérzem azt, hogy igazán prédikáltatik az evangélium és evangélium prédikáltatik-e nekem. Bennem kell lennie annak a szenvedélynek, hogy a tisztán, írásszerűleg kiszolgáltatott sakramentummal éljek. Az az Űrvacsora nem néhány embernek a magánügye, akik templomozás után bentmaradnak, hanem egy népnek, egy háznépnek, egy óriási nagy családnak, magának a gyülekezetnek legnagyobb ünnepe és legszentebb napja. S ha mindezeket öszszefoglalom, azt mondom, a református szenvedély, a reformáció páthosza az

igaz egyház emberének a lelkében élő világ alakító szabálya a vallástétel. Vallástétel az egyház ura, a Krisztus mellett. Vallást tenni annyit jelent, mint zászlót vállalni, dönteni élet és halál felett, elhagyni sok mindent, ami kedves és drága, cserében azért, ami még drágább és még kedvesebb. Nem református igazán az, akiben nincs meg a bizonyságtételnek ez a szenvedélye.

Lenézik és kicsinyük a te egyházadat, állottál-e ki melléje társaságban, hivatalos forgolódásban ? Hitetlen emberek gúnyosan mosolyogtak hívő emberek felett és tréfálkoztak szent dolgokról, állottál-e oda katonák közé, munkások közé, mulató társaságban, finom szalonokban határozott bizonyságtétellel, mint annak a bizonyos Cyrusnak a néma fia: “Ne bántsd a királyt“ ? Még a néma gyermek is megszólalt s a beszélő gyermek némuljon meg akkor, amikor királyát bántják? Azt mondja talán valaki, hivatali előmenetelében kárt szenvedett azért, mert református, vállalta-e boldogan felemelt fővel? Ott van akkor, amikor házasságot kötsz a nagy kísértés, földi szerelem vőlegényhez, vagy menyaszszonyhoz, van-e erőd bizonyságot tenni és a te igaz egyházadat meg nem csúfolni az igazi vőlegényhez, a Krisztushoz való olthatatlan és örök szerelemből ?

“Valaki vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt“ — mondja Jézus. Gondoljuk el, amikor az ítéletben meg fogunk állani, nem fog segíteni rajtunk sem az előmenetel, sem az érdem, sem a dicsőség, sem a vagyon, sem a pénz, egyetlen egy dolog segít rajtunk, ha a nagy Közbenjáró megszólal és bizonyságot tesz rólunk s kiterjeszti imádságának a szárnyát fölénk, azért, mert mi is bizonyságot tettünk róla.

o