Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6-9. szám
Megvakult ember énekel Isten veletek színek, fények, én már csak a telkemmel nézek. Nem zavarnak árnyak, ködök: minden leegyszerűsödött. Már nem a látszat a valóság; illatból ismerem a rózsát s tettből az embert! A hangján keresztül megérzem, hogyha lelke felém resdül. Most lelt enyém, és igazán most látom, ki az anyám, a kedvesem, barátom s most tudom, — bár már nem ragyog a nap —: az emberek álarcot hordanak, a földet hazugság festette be s hogy nem látom már, nem vesztek vele Hisz amit eltakart rongy, pontba, szín, megérzi szivem s érzik ujjaim. S ami sötét volt eddig és hamis most ismerem meg önmagámban is, de mind tisztábban látom önnön képem, milyennek Isten álmodott meg régen s míg egyre mélyebben befelé nézek, benn e m látom a zengő mindenséget! Nap, hold, csillagok nekem már kihúnytak, magasság, mélység sötétbe borultak, semmivé törpült a közel s a távol, csak azt látom már ebből a világból, ami örök!... Nem látok semmit itt lent, de látom, látom, látom már az Istent! S mostmár tudom, hogy a vakság nem átok, mert liúnyt szemmel szebben s tisztábban látok! В ó d á s János — 2 —
