Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1-5. szám

Űjabb ötletem támad: ba a portugál asszonynál a feljövéskor az a létra olyan szépen állt az asztalon, miért ne állhatna lemenéskor ugyanolyan szé' pen a mi asztalunkon is? Hát bizakod" va visszacsúszom a szomszédlakás fölé, poros kis ösvényemen. Közben a lépcsőház világítóablakán át lekiabálok a chaveironak, történt'« valami, nem si" került-e kinyitnia az ajtót? Megnyugtat hogy nem. Hát mit tehetek mást, be* kopogtatok igen óvatosan a portugál asszony már csukott lappancsán, hogy legyen olyan jó, adja föl a kis létrát. Ide is adja és én a lehető legnagyobb gyorsasággal távozom. Ahol eddig ma* gam is csak kúszva fértem, most szegény létra ugrándozva, dörömbölve, akarva'nem akarva követ engem.

Ismét saját konyhánk fölé érve, ká' pcsztástálat elhagyatva találom. Iluskát hívogatva, létrát lefelé toszogatva, mindent elkövetek, hogy egy óvatlan pillanatban hirtelen a káposztástál tár' saságába kerüljek. A létra fenyegetően lóg a konyhaasztal fölé és nem hajlandó olyan rendesen megállni, mint a portugál asszony asztalán. Mivel segítségem nincs, aki a létra szárait az asztalra helyezné, e szépnek ígérkező tervem kútbaesik. Míg a létra he" lyezhetősége felett töprengek, megjelenik Iluska és sivalkodva, rémült szemekkel (sem nem anya, sem nem néni!) figyeli az ijesztően hintázó létiát; kezdi már nem érteni a dolgot. Én meg kezdek kiábrándulni önmagam teljesítményeiből és rájövök,- hogy a 1 is létra alacsonyabb, mint én és mégis -majdnem leér az asztalig; akkor valahogy.majd én is csak odaérek. Határozott és gyors mozdulattal hasrafoi" dulok és apámra gondolok, hogy a múltkori lejövetel alkalmával milyen jó volt az ő segítsége, de most ezen kár töprengeni, Iluska visít és én már úncm az egészet, hát zsupsz! és máris az asztalon, majd a földön vagyok! Érdekes, hogy nem a magam lábát vízsgálgatom, hanem az asztalét, vájjon nem ficamodott-e ki. Csodák* csodája, mindketten épen megúsztok.

A lakáson meglátszik Iluska uralkodása. A folyóvizet élvezhette a legjobban, mert az egész lakás tele van kis: mezítelen vizes lábnyomokkal. Rohanok lakatost nézni, belülről rányitva az ajtót. Ö a lépcsőházban kényelmes brazil guggolásban reménykedett, hogy előblrutóbb vagy lemászom, vágy lepottyanok, de az ajtót majd csak kinyitom valahogy és szerencsére a franciakulccsal meg kalapáccsal való zárkezelést régen abbahagyta. De most nagyon jó hasznát veszem, segít leszedni és hazavinni a padláson maradt létrát, a portugál asszonyhoz.

Miután eltávozik én büszkén lobogtatva a már nálam lévő kulcsomat, vonulok fel lakásunk ajtajához. Ó, egek atyja, ne hagyj el, a kulcs nem hajlandó megfordulni a zárban! Most már Iluska is teljes erővel visít odabent, hisz ezúttal nem ő zárt ki engem, hanem én őt be. Ezt gyermeki büszkesége hangtalanul nem hagyja. Én meg csak azért nem szitkozódom hangosan, mert minden visítozása ellenére, hátha mégis meghallja. Közben a kulcsot és az ajtót felváltva teljes erőmmel rángatom- Iluska bentről rugdalja és — csodák csodája — az ajtó egyszer csak kitárul. Azt gondolom, vége a zárnak, de aztán keresek egy hasonló finom kis műszert, akarom mondani, kalapácsot, és ellenkező irányban, mint ahogy a lakatos verte, jó nagyokat húzok a féltett Yale'zár oldalára. Próbálom a kulcsot, pompás, nagyszerű, egész hihetetlen! Szinte olyan( mint régen volt.

Minden történetből szoktak a gyerekeknek tanulságot magyarázn, hát én magamnak magyarázok- vagyis a~ pdm tanácsát megfogadva, nyakamra madzaggal kulcsot kötök. Ha ezután engem valaki lát, ne higyje, hogy szent Péterrel találkozott, mert nem ő az, hanem

RÁ-YA- 29 -