Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1-5. szám

ötlete a legelfogadhatóbb: hívjak egy 'ebaveirot” (lakatost). Hát én sajnos hívni nem tudok, előbb említett díszes öltözetem nem alkalmas az uccára, de lögtön ajánlkozik, hogy ő nagyon szívesen elmegy érte.

Így a lakatos meg is érkezik hamarosan. Kivesz a zsebéből vagy tíz kulcsot, mindenféle kis drótot és titokzatosan babrálni kezdi ar zárat. Hát így nem megy. Nagyokat szuszog és elővesz egy öklömnvi franciakulcsot( egy hatalmas kalapácsot és most már teljes erővel kezelésbe veszi a mi féltett Yale’zárunkat.

Közben szólongatom Iluskát- aki teljes lelkinyugalommal búcsúztat a csukott ajtón keresztül, mondván “Táj-táj.” Ez kissé bosszant; a kis pimasz kizárt és most legalább egy kicsit megszeppenve sajnálhatna engem vagy magát, de a hangokból ítélve a helyzetet teljes fölénnyel uralja. Hiszen ő belül van mindenféle anyai “nemszabadok” nélkül.

És a zár a kövér bácsi minden igyekezete ellenére kitart eredeti hivatása mellett, hogyha őt egyszer becsukják, kívülről csak az ő sajátságos rovátkájú kulcsával lehessen kinyitni. Mondanom se kell, hogy a Yale'zár eme tisztességes hivatottságát magamban morfondírozva, nem egyszer szebb vidékre kívánom.

Az elsőemeleti balkonra többször is kimegyek és sóvárogva nézek föl, de mindig sürgősen szédülni kezdek.

És ekkor jön az ötletem, mely egész lázba hoz. Három összeépített kétemeletes egyforma ház egyikében lakunk. A múltkor cserépcserélés céljából apámmal együtt megismerkedtünk a padlás poros gerendáival és én emlékszem, hogy végig lehetett látni az öszszes ház pallásán. Azonnal indulok a szomszédos ház második emeletére, ahol egy igen kedves portugál asszony fcgad. Nem is csodálkozik, úgy látszik már tud az esetről- pedig még szirénázó tűzoltókat sem hívtunk. Gyorsan

előteremt egy kis létrát, a konyha asztalra állítja és én a lappancson át a padlásra tűnök.

A por, a töméntelen villanydrót és a gerendák tömege a múltkori látogatás óta változatlan. Félig guggolva, óvatosan, de mégis nagy zajjal eljutok a mi lakásunk fölé. Odacsúszom a lappancshoz és óvatosan fölemelem. A délről maradt mosatlanok az asztalon, középen a rakottkáposzta maradéka, az egyik széken pedig a lányom: egy nagykanállal teljes lelkinyugalommal táplálkozik. A zajra szőke buksiját fölemeli, nagy barna szemét még nagyobbra nyitja és meglepődve szól: “Néni”. Nem tudom visszafojtani a nevetést, de azért rendreutasítom, hogy néni ám a szomszédasszony, de mert te engem másfélórára innen kizárták azért még az anyád vagyok.

De jókedvem nem tart sokáig, mert mennyezettől az asztalig egyáltalán nem csábító a távolság. És akárhogy nézem a dolgot, ezt az útat nekem gyalog és méghozzá elég nagy sebességgel kell megtennem. Mindenesetre Iluskát hosszassan rábeszélem, hogy a holmikat rakja át a “piára” (mosogató medence). (Azt hiszem, leányom kétségbevonja eszem teljes épségét: mit kopogtattam én az ajtón, miért ríem jöttem be? mi a csudát csinálok én ott a lappancsnyílásban izgatott, poros képpel, és — mindennek csimboraszszója — én, aki' máskor hangos parancsszavakat adok: vigyázz azzal a tányérral, tedd le azt a poharat, ne nyúlj a késhez; most — szégyen, gyalázat — komikus pózomból szinte könyörögve mondom: “Iluskám- rakd a piára a tányért, vidd oda a poharakat is”.) Magamban gondolom, nem baj, ha eltöri is, hisz olcsón vettem ezeket a holmikat, direkt törésre. De most az egyszer a lányomnak nem sikerül semmit sem eltörnie. És az asztal vésztjóslóan lemül, csak a káposzta marad. A tányérok és poharak hiánya is csak növeli a távolságot.- 28 -