Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1-5. szám

Kint a mama, bent a kislány

Kora délután van. Kislányom iné" Íven alszik, én — kihasználva a tőle való nyugalmat — felöltözöm lépcső" mosáshoz, teljes díszbe: hosszúnadrág, ócska blúz, használt, rossz cipő. Vöd" rőt csap alá téve, hogy teljék, seprű" vei a kezemben a lépcsőházba vonulok; az ajtót kitárva, és egy kéznél lé" vő dobozzal kitámasztva hagyom, hogy ha a kislányom fölébred, meg" halljam kiabálását.

Alig érek le az első emeletre, vérfa' gyasztó ajtócsapódást hallok. Többszö" rösen visszhangzik ez a csapódás a szí" vemen, lelkemen, agyamon és az őszszes idegszálamon véges'végig. Eszembe jut, hisz nálam kulcs az nincs. Lelki fülemmel hallom férjem gondoskodó és óvó szavát: “Ha az ajtón kimész, mindig vigy kulcsot”, majd apám hangját:' ‘Évike, egy kulcsot köss a nyakadra, madzaggal”, aztán sógornőm intését: “Majd ha egyedül laksz, nagyon vigy ázz, hegy kulcsod mindig legyen”. Akkor hirtelen elkezdek reménykedni, hátha nem a mi ajtónk volt. Mégegy másodperc és már fönt vagyok a csukott ajtó előtt és megrő" könyedve figyelem önmagamat, vájjon most el fogok ájulni, vagy sírva fakadok. Elgondolom, hogy bent az a kétéves kis pocok, mezítláb, hálóruhában, még beszélni sem tud. A víz folyik a vödörbe, a gázfőcsap nyitva, utcai ab" lakok tárva; na most mi lesz?

Amint tér vissza a vér az ereimbe, lassan megértem a történteket: kislányom — életében először, mindenféle előzetes szólítás nélkül — kiszállt á" gvából és a konyha felé indult; útjában meglátta a kitárt bejáróajtót és az oda nem való dobozt, mire az apjától örökölt szenvedélyes rendszeretet kitörvén belőle, a dobozt félredobta, az ajtót bevágta és — bent a kislány, kint az anyja menthetetlenül.

Megkopogtatva az ajtót, halkan beszólok: “Iluska!” — “Hozd kislányom,

a sámlidat.” (magamban: úgysem fog; sikerülni, de azért megpróbáljuk.) Béniről sámli koppanása az ajtóhoz. “Iluska- állj föl rá.” Én hasonfekve, az ajtó alatt lesek be: kis rózsaszínű láb“ ujjacskák fölemelkednek és most csak a sámli négy fehér lába látható. “Iluskám, fogd meg a gombot és forgasd”. Bentrőb “Bong?” — “Igen, a gombot nyisd ki.” Válasz: “Nyi?”. Majd dühöngő sivalkodás és a rózsaszín ujjacskák újra megjelennek a padlón. Hát szóval nem megy.

Lemegyek az első emeletre, elmondom az ott lakóknak, hogy mi történt és megkérem őket, hogy telefonálhassak. De hogy hová, az is komoly probléma. Sáo Caetanora, ahol férjem és kulcs van, vonalat kapni, szinte lehetetlen. És ha sikerülne is, mikorra énre ide a kulcs? Közelben dolgozik a sógorom- de kulcs ott nincs. De azért felhívom, némi segélyt remélve. Fölajánlja, hogy ha másképp nem megy, office boyt (kifutófiú) kiküld Tremembére, ahol após, anyós és két kulcs van! Vagy, ha nem szédülök, másszam föl az első emeletről, — a konyhabalkonról — ?. másodikra. (10 méteres magasságban kéne megcsinálni, hát én gyorsan elkezdek szédülni.) Nagyon szépen megköszönöm, és ha majd már minden reményt föladtam, az office boyötletet kihasználom.

Az alattunk lakó néni ötlete jó- de kissé túl zajos: hívjam a tűzoltókat; azoknak van az a hosszú létrájuk s mi az nekik a második emelet ablakán besétálni? Az öreg bácsi viszont egy pillanatig azt hiszi, hogy ő most föltalálta a spanyolviaszkot, azt ajánlván, hogy bíztassam föl a lányomat, dobja ki a kulcsot az ablakon, hisz úgyis mindig mindent kihajigál. De hát ez sajnos nem végrehajtható, mert egy kétéves gyerek hogyan vegye le a jégszekrény tetejéről egy elefánt ormányáról a kulcsokat? Még a cselédlány- 27 -