Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1-5. szám
*Эщ емШшьет REMÉNYIK SÁNDOR így emlékszem most mult szörnyű napokra: Ha tudtam volna imádkozni akkor, így imádkoztam volna: Uram, kimondhatatlan rettegéssel Nézem, hogy indul teremtett világod Szakadni szerteszéjjel — Hogy indul válni vérré és üszőkké. Amelyből nincsen feltámadás többé. Szívszorongva számlálom mindenütt Közel és távol szeretteimet. Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük S mivé lesz a kicsiny magyar sziget — De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez: Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz? így várjam a véget tompán, tunyán. És szívet vesztve és vesztve fejet? Segíteni ne tudjak senkinek? Ne tudjak egy tiszta tekintetet, Bátor, tudó pillantást vetni fel Az égre. amely füstben tűnik el S a földre, amely alattunk inog? így találjanak szégyenteljesen Kapkodva, az apokaliptikus Pillanatok?! Én Istenem, tartsd fel a végzetet. Takard be irgalmadnak fátyoléval A nőket s a gyermekeket — Kegyelmezz a bűnös világnak. Mindennek, ami itt hamis És nekem is — Ám, ha mégsem lehet: Velem tedd meg ezt a csodát: Érjem fel, bárha ágaskodva is Lélekkel a roppant tragédiát! Legyen számomra legalább nyitott könyv A Jelenések Könyve — A szívembe, mint gyűjtőmedencébe Zuhogjon mindeneknek vére, könnye, Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot. Éles legyen, mint a beretva- Kiköszörült élén csillanva tükröződjék A világ bíbor-sötét alkonyatja — Bármi jön: tudjak vele szembenézni!
