Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1-5. szám

magyarok népit, meg a székelységet arra kényszerűé, hogy siját Istenit hagyná el amijján, akit Ökeme is magáénak vallá, akkor az anyafőd meg" íázá a hátát s ezt sokszór ismétlé harminc esztendőben. S megszakítás nélkül úgy morgott valahol a gyomra mé" lyiben, abbéli kéniiyában, hogy kénytelen tűrni a rajta történő istentelen' ségeket. Sokhelyt meghasada s úgy hányá magából a tüzes köveket, hogy azok a fődön hegybe tornyosultak. Ez a tűzokádás egyre ismétlődik minden esztendőben Szent György éccakáján, de most csak lángnyelvek jönnek ki a fődből. Ez mán csak azért van, hogy emlékeztessen, hogy a Hadúr-Isten akkor fordula el csak igazán tőlünk, mikor megtagadónk egy olyan Istenér. akit akkertájban még nem es üsmerénk. Igaz, hogy még ma se... mett nem segít rajtunk”.

Ilyenkor jobbkeze nagy bütykös ujjúval, vagy ökölbeszorult, hatalmas kezével olyanokat sújtott a lucfenyőgyanta illatától terhes kis műhely terébe, hogy még egy bikát is leterített volna azzal az erővel. Aztán elmélázva maga elé nézett, de valahol messze meglátott valamit, mert felállt a székről, úgy kihúzta magát, mint egy tölgyóriás és borzas üstökét a két tenyerével hátrasimította. Valami gondolat vibrált még az ajkán, de már nem mondta ki. Kis idő múltán majd, ha pupilla-lángja' tüzes izzásában rövidebb szikrát szórt és a jellegzetes semszö" gellet fölött ráncba futott homlok lassacskán kisimult, mintha csak magának, befelé beszélne, szelíd, csendes hangon még hozzáfűzte, hogy: De nagyon sok vérre! szentelő meg a nép a mi szép hazánknak azt a nagy fájdalmát... S tán több es fog folyni. Ugyanvalost több es... ,

Ha a Magyar nemzet történelmi korán néha végigfutok (Szent) I. Istvántól kezdve a mi napjainkig, mély fájdalom tölt el, mert alig hihetem, hogy volna még egy nép a földteke hátán, melyet a balsorsa annyira tépett volna, mint a mi fajtánkat. Nem okot keresek, sem a bűnbakokat nem pellengérezem, csak a történések dar rabokra tagolt hosszú láncolatát rakom egymás után, hogy a magyarságnak kétezeresztendős nagy tragédiáját újból felidézzem.

Tudvalévő dolog, hogy az Árpádházi Géza fejedelmünk Vajk nevű fia volt az első királyunk, ki a keresztségben István nevet kapta, majd halála után szentté is avatták (1083).

Az Arpádháziak 300 esztendős uralkodását már vérontás jellemzi a kezdettől fogva. Rengeteg vérontást a maíoKnyi népből. István fejedelem Koppány vezérével, majd Ajtonnyal szemben győzedelmesen bár, de nagy harcot vívott a fejedelmi szék megtartása miatt és ez a testvérharc sok magyar vért csapolt úgy a Dunántúlon, mint a Maros mentén. De az igazi nagy véráldozat vételt, mint koronás király csak 1001 után kezdte gyakorolni a “bittérítéssel”. És ez a nagyüzem 37 év alatt — vagyis haláláig — soha sem szünetelt.

. A halála után négyévtized alatt nyolcszor cserélt gazdát a királyi trónszék. Rengeteg belviszály, hét német betörés pusztított a nemzet életerejében. Akkor hozta a Sors, vagy a Hadúr küldte Szent Lászlót és Kálmánt, akik az országot egy újabb 40 év küzdelmei árún. sok belső zűrzavar, nemesi villongás, csetepték közben mégis rendbe hozták.

IV. Béláig eltelt 100 év alatt sem volt nagy nyugalom, csak viszonylagos csend, melyet, többek között a bizánci császár tíz betörésével Gyakran mes;О-7 О

szakított.

II. Andrásnak volt a fia Béla. Kötelességtudó, fölötte erélyes, jó uralkodó volt. Az örökségképpen rámaradt országban az újjárendezés fontos feladatát be sem fejezhette, mikor hírül hozta Julianus barát, hogy mongol és tatár készülődést észlelt Magyarország ellen.

15 -