Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1-5. szám

rajtaütnek s halomra gyilkolják. Védjük a. mienket, amennyire lehet de ők többen vannak. Ezért kell elhúznunk tovább, nyugat felé, a Kárpátok iránt.

Özvegyárva' népként ütünk sátortábort a kárpáti bércek keleti lejtőin és várunk valami sorsdöntő lépésre. De nem is sokáig. Árpád gyakran beszél a hét vezérével és portyázókat küld előrí?, nyugatnak. Majd röviddel később a harcos csapatok minden lovasával engemet is elnyel a keskeny hegyszoros, amely égbenyúló csipkés bércek között, erdővel borított lankájára vezet a túlsó oldalnak.

így élek közöttük majdnem 200 évig, míg a honfoglalás befejezést nem nyer. A pogány szertartás fényes ünnepségén még közöttük vagyok. A főtáltos elé én vezetem fel a gyönyörű fehér mént, melyet áldozatul a Hadúrnak ajánl a végre megtalált gyönyörű hazáért. És mohón hallgatom a mindnyájunk helyett megtett fogadalmat, hogy: “Ezt a szép hazát apáról fiúra, örökkön örökké meg fogjuk tartani.” Nagy hatással van rám a Honfoglalónak és hét vezérének a vérszerződéssel kötött fogadalma. Megbabonázottan nézem a telivér, jellegzetes arcú, izmos harcosokat s mikor ők a kupát egy párcseppnyi vérrel ajkukhoz érintik, megfeledkezetten nagyokat kortyintok és utánuk mondom: meg fogjuk tartani.

Tíz és fél évszázad zajlott le azóta. Harmincöt nemzedék váltogatta 'egymást azon a szent földön, melyet a négy folyam egyedülállóan teljes vízrendszere, a termékeny völgyek és tágas síkságok, délibábcs rónák gyönyörűen rajzolt egysége alkotott s a Teremtő Isten erdős hegyeivel úgy keretezett be, hogy az egész glóbusz minden többi része csak háttérnek lássék.

Ez a mi földanyánk mindenik magzatát fájdalommal hozta1 erre a világra, de hogyha már itt volt, szerette, ápolta, féltékenyen őrző igaz szeretettel, mint az élő anyák, akik egytőb egyig mind az ő leányai. Mindenik bölcsőhöz ő termette a fát, koporsóanyagot és a kopjafákat is abból faragták, ami belőle nőtt s ádáz tusák után, ha sok mankó kellett, arról is bőséggel gondoskodott mindig. A pásztorfurulyák jávorfa'anyagát is róla metszették, hogy a gyermekei a mélabús hangok monoton zenéjét vágyás álmaikba titkon beleszőve, sírva vigadjanak.

A mi földanyánknak szülőfájdalmai kétszeresek voltak, mert előre tudta hogy rá- a világszép fiatal asszonyra mindenki szemet vet. Tisztában volt azzal, hogy őt a fiai meg fogják védeni, de azt is jól tulta, hogy az a védelem áldozatot kíván. Tengernyi embervért s az ő gyermekei fogják azt fizetni hosszú évszázadok egymásutánjában.

Az új haza földjén, a sok apró törzsből nemzeti egységbe összeolvadt népünk még a kezdetleges állami szervezet keretei közé be sem illeszkedett, mikor az ifjú nép vérlecsapolása a “hittérítés”"sel új lendületet vett. Arányában még nagyobb és módozatában még veszedelmesebb emberirtás vette szomorú kezdetét, mint az idegennel folytatott harcokban. A hosszú, rossz álom lidércnyomásából csak ébredező nép sehogyan sem tudta és nem is akarta megérteni soha, miért kell elhagyni ősei Istenét, azt a Hadúr- Istent, aki neki hazát és végleges otthont adott ajánlékba. Hűtlenül elhagyni?... Nem ment a fejébe, mert az ellenkezett az erkölcseivel és az ő Hadura törvényeivel is. Hát inkább vállalta a vértanúhalált, amit István király túlnagy buzgalommal, bőven osztogatott.

Apró gyermekkori emlékeim között ,tgy ízékelytompai fazis.indelyfaragó öreg székelyt látok. Józsibá'nak hívták. Sok székely néprege és nagyon sok népdal gyönyörű szövegét tanultam meg tőle. Szájhagyományokat, gyermekfülnek tetsző, meseszövő színben úgy mondogatta el, hogy minden szavára még ma is emlékszem. Tőle hallám ezt is: Amikor Szent István a- 14 -