Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10-12. szám
szépszerével! Önök a megszabadulok mindenikét rendesen felruházzák, és -a kiállott szenvedésért, meg munkájuk díjazásául száz zecchinával kártalanítják. — És azután minden további célzási gyakorlat nélkül elvonulnak ? Még ma, —- válaszolta az admirális. Az alkirály szép formásán meghajolt és kíséretével együtt elhagyta “A hét tartományt“. Egész méltóságának latbavetésére volt szükség, hogy ne kelljen fognia szenvedő gyomrát. Abban a pillanatban, amikor naszádjába lépett, az egyik tengerészapród formátlan csomagot nyújtott át neki. Csodálkozva bontotta fel és káromkodó szóval csapta a hajó falához, úgy hogy a szép sajt aranysárga kásává málott szét: — Átkozott, ez az ember mindenben megtartja a szavát! •k Amikor már pislogó lámpasor fénye csillogott a parton, a holland hajóraj elhagyta a nápolyi öblöt hatvan halovány, csontvázzá éhezett emberrel a fedélzetén. A vizek felett magyarul zengett többszólamúan: “Adjatok hálát az Istennek...“ Az admirális összekulcsolt kézzel hollandul énekelte a dallamot, hamisan ugyan, de erőteljesen. A gályarabok megszabadítása Ford.: Dr. I. GTükö re ser epek “Borzasztó ez a helyzet“, indította meg a beszélgetést az egyik utazó. ■“Ezen az utamon fele annyit sem tudtam eladni, mint máskor normális viszonyok között“. Több sem kellett. A másik kettő úgy kapott rajta, mint hal a csalétken. A kora-reggeli félhomályban egyszerre olyan élénk vita keletkezett, hogy még. Abban mindannyian egyet értettek, hogy a helyzet nagyon rossz, de hogy mi az oka a rossz helyzetnek, a három utazó három különféle nézetet képviselt. Azt a vak is láthatta, hogy a három ember három különféle párthoz tartozik s a latin vérmérsékletnek meg f élőén mindegyik nagy hévvel magyarázta a saját igazát s próbálta meggyőzni a másik kettőt, hogy itt rend csak akkor lesz, ha -az ő pártja jut uralomra. Zé a soff őr és én elől ültünk. Mi lettünk volna a döntőbirák, de akármennyire is gesztikulált a másik három, Zé csak úgy magában dünnnyögött s óvatosan kerülgette a gödröket. Én mint külföldi jobbnak láttam nem beleelegyedni a vitába, inkább csöndesen beszélgetni kezdtem Zével. “Nagyszerű a kocsija Zé“ kezdtem bátortalanul, “milyen márka?“ Zé úgy nézett rám, ahogy a jó apa néz a kérdezősködő kisfiára. “Ez a világ legjobb kocsija, 47-es Ford“. Hogy a beszélgetés ne akadjon meg mindjárt az elején, hozzátettem, hogy én eddig, úgy tudtam, hogy a világ legjobb kocsija a 28-as Ford. A hatás nem is maradt el, mert Zé a szakértő komolyságával szép aprólékosan elmagyarázta, mennyit haladt az autó-építés tudománya 1928 óta, végül is kénytelen voltam igazat adni — 32 —
