Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10-12. szám
neki, hogy a világ legjobb kocsija a 47-es Ford. Ezalatt a három másik is úgy ahogy közös nevezőre jutott. Megállapodtak -abban, hogy Braziliát meg kell menteni. Kórnázakat, iskolákat, szeretetházakat, aggmenhazakat, kisded-óvókat kell létesíteni. Be kell vezetni egy nagyarányú földreformot, az adózási rendszert egészen új alapokra kell fektetni, az adócsalásokat /szigorú ellenőrzéssel kell megszüntetni, az áremelkedéseket a legszigorúbb büntetésekkel kell megakadályozni. El kell bocsátani a rengeteg közhivatalnokot, a papokat ki kell zárni a politikai •életből, katonai diktatúrát kell bevezetni, de természetesen a demokratikus szabadság-jogokat csorbítatlanul fenn kell tartani. Mire készen lettek a közös plattformmal, be is értünk Monte Alegre nevű városkába. A városkában van egy bárocska s a bárocskában nagyon finom kávécskát lehet inni. így hát nagyon természetes, hogy testületileg bevonultunk a borocskába kávézni. Gavihé-csaíi meg akaratom hívni Zét egy csésze kávéra, de az eltűnt a bár mögötti pék-mi (helyben. Már mindannyian benn ültünk az autóban, amikor a Zé végre előkerült, a két karjában nagy csomó papirosba csomagolt valamivel. Először azt hittem, hogy alma, vagy narancs, mert mindegyik külön-külön volt becsomagolva, de az illata rögtön elárulta, hogy zsemlye, vagy, ahogy itt hívják, kenyérke. Ezt azután a Zé nagy szakértelemmel lerakta, illetve fölhalmozta az ülésen közöttünk, úgyhogy egy se guruljon le s tovább indultunk. A három utazó, miután .megmentették Braziliát s kifogytak a témából, neki állt a Zét ugratni. “De félted a hasad, Zé. Vigyázz, éhen ne halj, Zé. Miért nem kértél egy nagy zacskót, Zé?“ Vége-hossza nem volt a sok kérdezősködésnek. Magam is kiváncsi voltam s jobban szemügyre vettem a Zét, de akármenynyire is analizáltam semmi különöset nem találtam raj<a. Ugyanolyan volt az, mint a többi 10 vagy 15 millió Zé, aki csak Brazíliában él és mozog: se kicsi se nagy, se kövér se sovány, se szőke se fekete, szóval semmi különös. “Tipikus átlagember“, fejeztem be az analízist. A tipikus átlagember pedig nyugodtan hajtott tovább, szorgalmasan kerülgette a gödröket, a jó úton gázt adott, úgyhogy egy félcra múlva házak közelébe értünk. No, ne tessék valami szép cserépteiős házakra gondolni. Azok bizony nyomorúságos viskók voltak, az oldaluk iából, a tetejük pléhből, még pedig, ha nem tévedek, kátrányos hordók pléh-anyagából. S a szétszórt házikóknak megfelelően, mint az útjelző kövek, az országút szélén emberalakok tűntek föl. Dehogyis emberek. Kis piszkos, sovány gyerekek voltak azok. Csak álltak dideregve a reggeli hidegben s mindegyik felénk nézett. Zé a lábát sem vette le a gáz-pedálról. Nyugodtan hajtott az tovább, de közben a kisablakon keresztül ütemes mozdulatokkal dobálta ki a zsemlyét. A gyerekek olyan ügyesen elkapták, mintha labda lenne. Csak egy esett le a földre, de annak sem lett baja, hiszen be volt csomagolva papírosba. Az autóban halálos csönd volt. Eltelt jó öt perc, mire meg mertem kérdezni a Zét, “Mondja, honnét tudták ezek a gyerekek, hogy Maga kenyeret hoz nekik?“ “Megszokták már, hiszen tíz év óta mindennap erre járok“, mormogta szégyenlősen. Dr. Vargha Sándor. — 33 —
