Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10-12. szám

neki, hogy a világ legjobb kocsija a 47-es Ford. Ezalatt a három másik is úgy ahogy közös nevezőre jutott. Megállapodtak -abban, hogy Braziliát meg kell men­teni. Kórnázakat, iskolákat, szeretet­­házakat, aggmenhazakat, kisded-óvó­kat kell létesíteni. Be kell vezetni egy nagyarányú földreformot, az adózási rendszert egészen új alapokra kell fek­tetni, az adócsalásokat /szigorú el­lenőrzéssel kell megszüntetni, az ár­emelkedéseket a legszigorúbb bünte­tésekkel kell megakadályozni. El kell bocsátani a rengeteg közhivatalnokot, a papokat ki kell zárni a politikai •életből, katonai diktatúrát kell beve­zetni, de természetesen a demokrati­kus szabadság-jogokat csorbítatlanul fenn kell tartani. Mire készen lettek a közös plattformmal, be is értünk Monte Alegre nevű városkába. A vá­roskában van egy bárocska s a bárocs­­kában nagyon finom kávécskát lehet inni. így hát nagyon természetes, hogy testületileg bevonultunk a borocskába kávézni. Gavihé-csaíi meg akaratom hívni Zét egy csésze kávéra, de az el­tűnt a bár mögötti pék-mi (helyben. Már mindannyian benn ültünk az autóban, amikor a Zé végre előkerült, a két karjában nagy csomó papirosba csomagolt valamivel. Először azt hittem, hogy alma, vagy narancs, mert mindegyik külön-külön volt becsoma­golva, de az illata rögtön elárulta, hogy zsemlye, vagy, ahogy itt hívják, kenyérke. Ezt azután a Zé nagy szakértelem­mel lerakta, illetve fölhalmozta az ülésen közöttünk, úgyhogy egy se gu­ruljon le s tovább indultunk. A három utazó, miután .meg­mentették Braziliát s kifogytak a té­mából, neki állt a Zét ugratni. “De félted a hasad, Zé. Vigyázz, éhen ne halj, Zé. Miért nem kértél egy nagy zacskót, Zé?“ Vége-hossza nem volt a sok kérdezősködésnek. Magam is kiváncsi voltam s jobban szemügyre vettem a Zét, de akármeny­­nyire is analizáltam semmi különöset nem találtam raj<a. Ugyanolyan volt az, mint a többi 10 vagy 15 millió Zé, aki csak Brazíliában él és mozog: se kicsi se nagy, se kövér se sovány, se szőke se fekete, szóval semmi különös. “Tipikus átlagember“, fejeztem be az analízist. A tipikus átlagember pedig nyu­godtan hajtott tovább, szorgalmasan kerülgette a gödröket, a jó úton gázt adott, úgyhogy egy félcra múlva há­zak közelébe értünk. No, ne tessék valami szép cserépteiős házakra gon­dolni. Azok bizony nyomorúságos viskók voltak, az oldaluk iából, a tete­jük pléhből, még pedig, ha nem té­vedek, kátrányos hordók pléh-anyagá­­ból. S a szétszórt házikóknak megfe­lelően, mint az útjelző kövek, az or­szágút szélén emberalakok tűntek föl. Dehogyis emberek. Kis piszkos, so­vány gyerekek voltak azok. Csak áll­tak dideregve a reggeli hidegben s mindegyik felénk nézett. Zé a lábát sem vette le a gáz-pedálról. Nyugod­tan hajtott az tovább, de közben a kis­­ablakon keresztül ütemes mozdula­tokkal dobálta ki a zsemlyét. A gye­rekek olyan ügyesen elkapták, mintha labda lenne. Csak egy esett le a föld­re, de annak sem lett baja, hiszen be volt csomagolva papírosba. Az autóban halálos csönd volt. El­telt jó öt perc, mire meg mertem kérdezni a Zét, “Mondja, honnét tud­ták ezek a gyerekek, hogy Maga kenyeret hoz nekik?“ “Megszokták már, hiszen tíz év óta mindennap er­re járok“, mormogta szégyenlősen. Dr. Vargha Sándor. — 33 —

Next

/
Thumbnails
Contents