Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10-12. szám
lyek nagyszerű glédában várakoztak az elő fedélzeten és véletlenül mindenik a városra volt beirányítva. — Meg is fogják mindeniket tölteni? —• akart bizonytalan hangon tréfálkozni az ezredes. A másik megnyugtatta: — Meg vannak ezek már töltve. Mind az ezer. Akar talán egy próbát? — Hagyjuk... Hm. Talán megtehetné Őfensége, hogy szárnysegédét ide küldené... — Ne tessék tréfálni. Ama nagy betegség mellett, amelyben az ezer... —. . . vagy talán első miniszterét? — Nem ui ahatni, hogy milyen köhögöd inger vehet erőt az ezer... — Uram! Mondja, mióta szokás az, hogy alkirály tegye tiszteletét egy admirális előtt? Az átkozott svájci mintha nem hallotta volna a kérdést: — Mert mind az ezret alig esztendeje öntötték. Egészen újnak volna mondható mindenik, ha augusztusban Texel mellett a franciák és angolok hajóhada nem manövrizott volna olyan ügyetlenül a torkuk előtt. Hirtelen a Castel nuovora nézett: — Szárazföldre azonban eddig még soha sem köhögtek. Hm! — Hm! — Szólott valamit ezredes úr ? — Nem, csak a torkomat köszörültem. Egyébként, — jól van, ha Őfelségének kedve lenne szíves meghívásukat elfogadni, jöhet és mehet-e szabadon, becses engedelmükkel ? — Hová gondol? Nem fogjuk ellopni önöktől alkirályukat! — Becsületszavára? — Becsületszavamra! ★ Mintha kissé túlságosan hosszan tanácskoztak volna a palotában az admirális meghívása felett. A két óra -eltelt, de semmiféle alkirály nem jött még a fedélzetre. “A szép omlett kihűl“ — dörmögött Ruyter és a már elkészített kettő helyett húsz ágyút állított be az üdvlövésre; félig-meddig tréfából a szikla tetején álló egyik kis erődöcskére irányítva. Mint mennydörgés visszhangzott a zúgás. Amint az ágyúgolyók által felkavart por lassan eloszlott, az öntetejü torony helyén ptt fent csak 'egy romrakás állott, amit a városból is jól láthattak. Most taszítottak el a partról egy címerekkel borított naszádot, amely pár perc múlva odasímult “A hét tartomány“ oldalához. Az admirális már a terített asztalnál ült, amelynek közepén két tekintélyes aranysárga dombocska emelkedett. Csak akkor kelt fel ültéből, amikor a féltucat magas méltóságtól és kétszerannyi katonától kisért fejedelem ott állott előtte. Hoszszan, mereven, dölyfösen, mint egykor a Simancas kapitánya állott az admirális előtt, fejre tett kalappal várakozón a megszólításra. A hollandi megragadta kékerezetü kezét és olyan szívélyesen szorongatta, hogy a nemes grand tüstént térdig emelte egyik lábát és arcára fájdalmas tekintet költözött. — Isten hozta, márki úr! Ha kellemetlen az ön számára a kalap, miattam nyugton le veheti. A kézzelfogható köszöntés által meglepett habozott — de a fiatal tiszt, aki ma regg<-i küldöttjét fogad.a, fáradságot vett magának és már 'e is vette kalap; u — Üljön le, márki úr, tessékelte az admirális, aki a maga részéről semmi szükségét nem érezte annak, hogy kalapját levegye. A látogató úgy érezte, mintha megfogták volna a vállát és ellenállhatatlanul rányomták volna a székre. Savanykás-édes mosolygással szólalt meg végül az alkirály: •— Köszönet a szíves .fogadásért, kegyelmes uram! Kedélyesen ütött térdére Ruyter, aki mellette foglalt helyet: — Szóra sem érdemes! Tessék hozzákezdeni, amíg ki nem hül min— 28 —
