Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10-12. szám

«i hazájából jön *

— Nem, Nápolyból jövök, ahol két évig az alkirályt szolgáltam.

Az admirális erre rosszalólag húzta magasra a szemöldökét:

— Persze, spanyol zsoldból jön — mihozzánk. Hm. Pénzért mindent ad ?

A másik elpirulva válaszolt:

— Nem mindent, kegyelmes uram!

— Mit nem?

— Hitemet és eskümet nem !

Erre barátságos tekintettel simogatta végig a fiatal tiszt kedveszegett arcát :

— Mi a kívánsága tőlem? ,

— Kegyelmes uram, a nápolyi gályákon kemény robotmunkát végez hatvanegy prédikátor, harminckilenc református és huszonkét lutheránus. Embertelenül bánnak velük.

A hollandinak tekintete elsötétült. Pillanatra a hajó farára nézett, ahol egy tengerészapród a kötélzet körül foglalatoskodott. Dühösen kiáltott rá:

— Ki tanított téged arra, hogy ezt így kell csinálni ?

— Majd a lentebb álló kötélzetmesterhez fordult:

— Tanítsd meg a fiút, hogyan erősítse a vitorlarúdhoz a kötelet!

Némán figyelte ezután a kúszó matrózt. A látogató nem tudhatta, hogy vájjon egyáltalában meghallotta-e a szavát. Minden átmenet nélkül megszólalt azonban az admirális:

—■ Mindnyájan egy gályán vannak?

— Nem! Hármon. Törökökhöz és elvetemedett gonosztevőkhöz vannak láncolva. Őket azonban sokkal keményebben tartják, mint a többit.

— Tudja-e a nevüket?

— A gályák nevét? Igen. Sőt a prédikátorokét is. Van egy névsorom. — Táskájából kivet egy papírt.

Az admirális elhárító mozdulatot tett:

— Hagyja! Jelentse az indiai csapatnál, hogy nem megy vele. Átlép az én szolgálatomba.

A svájcinak tátva maradt a szája,

de az admirális máris ott hagyta magában.

★

Öt héttel később Nápoly előtt a hajnali szürkületben egy hollandi hajóraj bukkant elő, élén “A hét tartomány“-nyal. Épp olyan kényelmesen és hosszú vonalban, mintha csak az otthoni Zuider tavon lenne, vetett horgonyt a kék öbölben, amely köré, mint valami ködszerü építmény, simult a fehér város. A sziklatetők váracskái, amelyeket a szerecsenek ellen emeltek valaha, aggodalmaskodva pillantottak az esetlen szörnyetegekre*, amelyek az éj leple alatt itt alant megfészkelték magukat.

Egy fiatal tengerésztiszt fogadta a spanyol ezredest, aki a zászlóshajóhoz eveztetett, hogy megtudakolja az előre nem vélt látogatás mibenlétét. A svájci zsoldosok nyers torokhangján beszélt olaszul és az ezredes biztos volt abban, hogy ezt az embert nem: most látta először életében. A tiszt azonban olyan kurta felvilágosításokat adott, hogy elment a kedve minden további kérdezősködéstől.

— Az admirális még alszik. Két óra múlva azonban a fedélzeten megad az alkirálynak minden felvilágosítást.

A spanyol nagyot nézve köszörülgette a torkát:

— Ő királyi fensége, Astorga márki úr, hm, kissé gyengélkedik. De, ha őkegyelmessége az egyesült németalföldi köztársaság első admirálisa tiszteletét akarja nála tenni, bent a palotában, szívesen megteszek minden tőlem telhetőt ennek a kihallgatásnak kieszközlésére.

— A minden lehetőt ne tegye meg, Colonello. Az admirális úr szintén gyelgélkedik. Mindnyájunknak van valami baja, különösen sok a baja. kilenc új hajónk ezer ágyújának. Tudja, kegyetlen északi köhögés jött rájuk.

Jámbor tekintettel nézett a spanyol a simára súrolt ágyúcsövekre, ame— 27 —