Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10-12. szám
ló menetben csudálkozva nézte a polgárság a lova sörényébe görcsösen ragaszkodó texeli győzőt. Alig állhatták meg nevetés nélkül a sok délcegen lovagló hős közötti szánalmas látványt. Az új Deichnál a menet ügetni kezdett, mire az admirális lovát elhagyta bárányszelídsége és veszedelmesen ugrándozott. Lovasának homlokán kiütött a veríték. — Azért komiszkodik, mert nem mutatja meg neki Kegyelmességed a mestert, — tanítgatta Ruytert az óbester. — Sarkan'yúzza csak jól meg! A következő pillanatban a jó igásló égbe ágaskodott és lovasát hatalmas ívben az utca porába repítette. Rögtön leugráltak lovukról a tisztek-és a porba repült admirálist igekeztek talpra állítani, aki mintha némelyiknél kárörvendő hunyorgatást is észrevett volna. Kínosan mosolygott, amint combját simogatta: — Mégis jó, hogy az ember nem volt állapotos... A zászlóshajó fedélzetén csibéit •etette az admirális. Ez volt reggeli foglalkozása. Egy küldönc jött: Kegyelmes uram, a svájci ifjú, akinek kihallgatást méltóztatot Ígérni, itt van. — Olyan nagyon siet? Jöjjön délután ! — Én is mondtam már neki, de két óra múlva indul a hajója Batáviába. — Jöjjön hát! — dörmögte az admirális. Pár pillanat múlva feszes, katonás tartásban állott előtte a bejelentett, szerényen várva a megszólításra. Nyugodtan végezte be kedvenc szórakozását az admirális. A kis csibék ijedtükben a kotlós szárnyai alá bújtak, amikor a csibetáplálék hirtelen zajjal pattogott kezéből a fedélzetre. Mintha semmi egyéb nem volna a vi-A tenger hőse nem feledkezett meg erről az eseményről. Két nap múlva a vezérkari tiszteket meghívta ж admirálhajó fedélzetére. Színes lampionok alatt élvezték a vendéglátást a hajóhad kapitányai között jó sokáig a gyönyörű augusztusi éjszakában. Egyszer csak az admirális megtöltetve a poharakat feláll, hogy az egyesült németalföldi köztársaságra ürítse a magáét A vendégek szintén felállanak. Abban a pillanatban, amikor ajkukhoz ér a pohár, eldördül a hajónak kétszáz ágyúja. Fülsiketítő dördülés, rettenetes rázkódás, mintha földrengés indult volna meg: a szárazföldi tisztek halálsápadtan fekszenek a fedélzeten, poharukat görcsösen szorongatva. Az admirális mosolyogva hajtja meg magát: — Mijne heeren, dat is nu mijn paard! Ez ime az én lovam! És poharát szívből üríti ki tengerésztisztjeivel együtt, akik a kétszázszoros ágyúdörgés között is, mintha a fedélzethez nőttek volna, olyan feszesen állottak, mint az árboc. II. lágon, jóleső dicsekedéssel mondta mintegy önmagának: — Tizennégy tojásból tizenkét csibe! Egyet agyonnyomott az öreg, egy hibás volt. Meg lehetek vele elégedve -— ugyebár? Most pillantott csak a magasra nőtt ifjúra, aki az Indiában szolgálók monturjában állott előtte és csodálkozva nézte a rettegett tengeri hatalmasság°t.-— Hogy is hívják? — Von Alimén vagyok, kegyelmes uram. — Zürichből? — Nem, a Berni vidékről. —- Szóval református? — Igenis. Az admirális elégedetten bólintott — Megkapta a felpénzt a szigetekre. Hadnagyként, amint látom. Egyenest — 26 —
