Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10-12. szám

zott szerénységének mégsem lépek a tyúkszemére.

— Ködben haladtunk nyugatnak; a spanyol háború idején történt. Hirtelen egy hatalmas négyárbócos bukkan elő és teljes vitorlával nekünk ront: egy ménkű nagy spanyol, akivel szemben dióhéjak voltunk csupán. Már megismertük a brigget: a huszonnégy ágyús Simancas, nekünk csak négy ágyúnk van a hajófaron.

— A szél nekünk kedvezett. Azt

tanácsolom, hogy jó lesz még pár vitorlát felhúzni, de Ruyter mit sem akar róla tudni. Gyorsan megtölteti az ágyúkat és maga irányítja be az ágyúcsöveket. ,

— A spanyol minden teketória nélkül sortüzet ad a hajónk közepére, amire előárbócunk fejest zuhant a tengerbe.

— Tűz — vezényli kapitányunk. Sisteregve repül a négy ágyúgolyó a spanyol derekába, óriási réseket szakít rajta és felgyújtja a puskaporos raktárát. A Simancas egy-kettőre oldalára fordult.

— Ruyter gyorsan vízre bocsáttatja a csónakokat. A lángoló roncsból menekült spanyol legénység csuromvizesen kerül fedélzetünkre, elől hosszú kapitányával.

— így bántatok volna ti is művelünk? — kérdi tőle Ruyter, amint a kardját átvette.

— Dölyfös tekintettel, gőgös hangon válaszolt: Nem mondhatnám, én mindnyájatokat a vízbe fullasztottalak volna !

—- Derék dolog — gondolja magában Ruyter és hozzánk fordulva rendelkezik: Ragadjátok meg mindnyáját és át a korláton velük, embert az emberért!

— Ajajaj, mennyire elhessent egyszeribe a dölyf. Ki más borul le legelőször Ruyter előtt és karolja át könyörületet esdekelve, mint a hosszú kapitány. Mellette hajlong kezét tördelve a tisztikar és az egész legénység.

— Ruyter fitymálva von vállat: Nem lesz semmi bajotok te égimeszelő csak le akartam kissé lohasztani spanyol gőgötöket.

A városatyák szinte harsogtak elragadtatásunkban. Az admirális is jóleső tetszéssel nevetett velük. A vendégség emelkedett hangulatban folyt tovább. Csak az asztal végén vágott pár szárazföldi vezérkari tiszt nagyon savanyú arcot. Mennyire magasztalják itt a vlissingeni halász fiát, akinek a hadiszerencse és az ellenség ügyetlensége ilyen szemérmetlenül hozzák a dicsőséget ! Sugdosva dugták össze a fejüket.

Asztalbontáskor Steen óbester oda sietett az admirálishoz:

— Nagyon jó lenne evés után, egy kis lovaglás a város körül. Velem tart-é? — - Ruyter összeharapta ajakét:

— Köszönöm szépen. Mijne heeren, de sajnos nem tehetem...

A másik nógatni kezdte:

— Ne üssön el ettől a megtiszteltetéstől ! Örvendeztesse meg a népet avval, hogy utcaszerte mindenhol lóháton láthassák Kegyelmességedet.

— Az az igazság, mijne heeren» hogy még soha életemben nem tapasztaltam ki egyetlen lónak sem a hátát. Tizenegy éves koromban mentem a tengerre, — nem volt módomban megtanulni a kantárszárral bánni.

— Oh, ami azt illeti, — nyugtatta meg az óbester, — van nekünk egy vén acélszürkénk, olyan kezes az» mint a bárány...

A többi tiszt szekundálni kezdett:

— Állapotos asszony is baj nélkül ráülhet erre az igás lóra. — Ruyter admirális és a félelem?...

— Félelem? Fiatal barátaim. Azt nem ! De ha kitöröm a nyakamat, más admirálist kell keresnetek.

És dühösen segíttette fel magát a kengyelbe. ,

A Voorburgwalon keresztül lovago— 25 —