Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10-12. szám
Dai ist rnijn paard Stickelberg Emanuel elbeszélése A Ruyter admirális Texelnél aratott újabb fényes győzelme felett való örömmámornak Amsterdamban nem volt határa. Anglia és Franciaország szövetséges hajóhada kikapott: megszűnt a minden kedélyt megülő lidércnyomás, a háború szörnyűségeitől, pusztító hadaktól, háborgattatásoktól való kínzó félelem. A Grachten barna oromzatát kendők és lobogók tarkították, a legutolsó bércsónak is zászlódíszt öltött és koszorúk alatt úszkált, a tornyok ezüstös harangjátéka rezgeti a levegőben, minden templomot zsúfolásig megtöltöttek a hálaadó imádkozok, az utcákon hullámzott az ünneplőbe öltözött nép, a kikötői korcsmákat megtöltötték a hetvenkedő tengerészek, akiket, mint honmentőket, bőven elláttak sörrel és pálinkával. Az admirális ingyen osztogatott fametszetü képét egykettőre szétkapdosták, paizsokra és lampionokra festették. Az egész nemzet fellélekzett a viszszaajándékozott életben. ★ A tanács az új városháza dísztermében vendégséget rendezett a győző tiszteletére: díszes öltözetű tanácsurak és céhmesterek között foglaltak helyet a hadihajók fényesrekefélt viharkabátos világhódítói tekintetű tengeri medvéi. A polgármester jobbján, a középen ült az admirális, előtte “A hét tartomány“ zászlóshajó ezüstből öntött modellje, amelyen annyiszor növelte Németalföld dicsőségét. A polgármester lendületes szavakkal nyújtotta át Amsterdam köszönetéként ezt a mestermüvet az ünnepeknek, akinek a magasztaló beszédnél jobban esett az aján dék. Tekintete átnézett az ünnepi asztal fölött, amelyen a tanács értékes régi ezüstjei között köszörült velencei vázákban pompás tulipánok Ián— goltak. Mindenütt vidám arcok mosolyogtak, akire ránézett, annak a szíve is bennragyogott a szemében, mintha valami különös kitüntetésben részesült volna. Felállott egy öreg kapitány, akinek a tüzes burgund megoldotta nyelvét. — Mijne heeren! A polgármester nem mondott sokat. Admirálisunk ügyessége nélkül minden bátorság hiábavaló lett volna. Az ellenséget kimanövrirozta, a franciákat csatározással foglalkoztatva lekötötte és az alkalmaspillanatot bevárta, hogy az angol főerore vethesse magát. Ezt csinálja utána valaki! Hajójuk, legénységük azoknak sokkal több volt, mint nekünk! A város fejét nem merte az admirális megzavarni, de a kapitány dícséretét már letiltotta: — Fogd be a szád, Barnevelt! A vendégek azonban engedetlenségre buzdították az öreget: — Mondd csak tovább, kapitány! — Jó, tehát nem mondok többet a texeli diadalról. Sem ennek az esztendőnek másik két győzelméről, még a régebbi temérdekről sem. Arról sem, hogy valahányszor Hollandia veszedelemben volt, Ruyter mindent rendbe hozott. De abból az időből hadd mondok el pár apróságot, amikor még csak egyszerű kapitány volt és én voltam a. kormányosa. .. — Most már elég a fuvolázásból, Barnevelt! Az admirális fenyegető hangjára bizonytalanul tekintgetett az öreg hol a parancsnokára, hol meg a többiek biztató arcára, végül durcásan szólalt meg: — Jó, jó nem szólok ezekről sem, de a Simancas-szal, azt hiszem, átko— 24 —
