Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10-12. szám

I

mert kölcsönös megismeréshez és megbecsüléshez segít.

Arról sem felejtkezzünk el, hogy a hazai régi — tehát nem “magyarosát“, hanem igazán népi és eredeti — minták felhasználásával otthonunkban gyermekeinkben is ébren tartjuk népművészetünk ismeretét, továbbadjuk nekik ezekkel is őseik kultúráját s így fogékonyabbá tesszük őket az egyetemes emberi kultúra befogadására. Olyan kérdés ez is, melyet szinte naponta kell és érdemes tisztáznunk. A hazai kultúra, nyelv, irodalom, művészet, népművészet elhanyagolása és elfeledtetése szegényesebbé teszi nevelési lehetőségeinket és azt az útravalót, melyet a bennünket követő magyar származású generáció tarisznyájába rakhatunk. Tanuljanak meg jól portugálul, ismerjék meg alaposan e nép és e föld kultúráját, de ne tegyük őket rokkantakká, ne fosszuk meg őket annak a folytonosságnak tudatától, melyet az apák kultúrája jelent minden embernek. Gyökeret akarnak ■ereszteni itt az új hazában, legkevesebb tehát, hogy tudatosítsuk gyermekeinkben, ők is egy kultúrális közösség új földbe átültetett alanyai, akik éppen így, ezért és ennélfogva rendelkeznek azokkal az adottságokkal, meilyek segítségével az új hazában emberek, jó polgárok és a mindennapi élet hasznos munkássai lesznek. Minden emberben él a folyamatosság igazolásának igénye. Családunknak van két 40 év feletti férfitagja. Apjuk meghalt az elsővilágháborúban. Ma is mindenben azonosítják magukat azzal a két 30-35 év előtti kisfiúval, akik minden társuknak és a ház minden vendégének elmondották, hogy ők ugyan árvák, de nekik is volt édesapjuk, vállas, nagy erős ember, aki éppen úgy szerette őket mint a másik kisfiút szereti az apja. Ezért használtuk a rokkant szót. Ne hozzuk gyermekeinket olyan helyzetbe, hogy életük során érezzék és számon kérjék tőlünk az anyanyelv és hazai kultúra ismeretének hiányát: nekem is volt apám, anyanyelvem, az enyéimnek is volt ősi műveltsége.

— 23 —