Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-07-01 / 7-9. szám
A szomorú munka sem volt azonban egészen vidámság nélkül. D’Áns Pál talált a lomok között egy nagy gramafon tölcsért. Ezt az oldalára kötötte s ha bárkit keresett a telepen, csak belekiabálta a “Lehel kürtjébe” az illető nevét, az ezt meghallotta akár Vnílycn messze volt s utánna harsogott a parancs, hová kell mennie, mit kell csinálnia. * Végre legutoljára május 4-én átjöttek a diakonissza testvérek is Feketicsre. Szegény Anna testvér a munkától és a kiállott izgalmaktól betegen érkezett. De — hála az Urnák — egynapig volt csak beteg. Május 6-án Feketicsről indult vissza Svájcba. Belgrádban még egész nap jöttment egyik követségtől a másikhoz, egyik hivatalból a másikba. Még arra is jutott ideje, hogy a református egyetemi hallgatókkal egy összejövetelen vegyen részt. Az éjjeli Szimplon expressel indut útra. Ezzel búcsúztunk tőle: Isten velünk! Viszontlátásra! Farkas Zsuzsa testvér elkísérte egész az indulásig. Mi nagyon hálásak vagyunk, hogy Anna testvér ezeket a nehéz heteket és napokat itt tötötte. Végig nézett, végig hallgatott, végig szenvedett mindent velünk együtt. “Minden időben szeret, aki igaz barát és testvérül születik a nyomorúság idejére”. Péld. 17:17). Anna testvér valóban testvérünkké lett és mi hálát adunk ezért a nagy ajándékért az Urnák és megköszönjük ezt a berni Diakonisszaháznak, ennek vezetőinek Baeumlin Richárd lelkész urnák és Eszter főtestvérnek, hogy őt a legnehezebb időkben hozzánk elküldték. Nemcsak megszokásból, hanem a szívünkből kiáltjuk utánna: Isten velünk! Viszontlátásra! A. S. ÍGY BÚCSÚZTUNK EL A VERBÁSZI DIAKONIAHÁZTÓL ÁPRILIS 26-ÁN A Diakoniaház nagytermében együtt van az egész házközösség a délutáni istentiszteleten. Ágoston Sándor püspök urnák, az utolsó napjait élő intézmény még gyengélkedő igazgatójának nevében Póth Lajos szabadkai lelkipásztor jött el búcsúzó istentiszteletet tartani. Itt vannak még Csete István és Sipos Mihály esperes atyák, Röhring Gyula lelkipásztor, Ágoston Sándorné tiszteletes asszony, D’Ans Pál theol. s. lelkész. A házközösség tagjai Farkas Zsuzsánna vezető testvér és a nehéz napokban ismét megjelent Ischi Anna svájci testvér köré csoportosulnak. Felhangzik az ének: “Jézus én bizodalmám... Ami itt fáj és epeszt. Ott meggyógyul és megenyhül. .. Hívek, ama szép hazát Már a földön keressétek ...” Magyarul és németül szól az ének, magyarul és németül hangzik az Ige”: . . . nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”. (Zsid. 13:14). A Zsidókhoz írt levél eredetiben a “Héberekhez” van címezve, azaz az “idegenekhez, jövevényekhez”, akik útban vannak, akik a legszebb helyen is kell, hogy tudják: itt nem maradunk, sokkal szebb haza felé tartunk, akik a legnehezebb helyen is tudják, hogy az Atyának házában Jézusunk által sok lakóhely van a mi számunkra is. Vándorlásuk közben megtanulják, hogy a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra (12,2) nézzenek folyton és az Ur ad nekik “elöljárókat”, akik szólják nekik az Isten beszédét, akiknek hitüket követhetik, (Zsid. 13,7). Elhangzott a felszólítás a jelenlevőkhöz, hogy Isten iránti hálával emlékezzenek meg ennek a megszűnő intézménynek volt elöljáróiról, kezdve az elsőktől Rihner lelkészről, Wolff Hedwig és Müler Elizabeth testvérről, az utolsóig Ágoston Sándorról. Amit az elöljárók nem hitben szóltak és cselekedtek, azt ne kövessék, de amit hitben szóltak és tettek, azt bátran kövessék, — 15 —
