Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-07-01 / 7-9. szám

adakoztunk, ezt ezután azoknak az el­látására adakozzuk. Ez az utóbbi felfogás győzött. Az ápoltak közül 21-en kérték, hogy mehessenek ki Németországba. Ezeket is elindulásukig a reformá­tus gyülekezetekben akartuk elhelyez­ni. Azonnal táviratoztunk néhány egy­házközségbe. Baranyából kaptunk is választ, hogy 12-őt befogadnak. De nem volt rá szükség, mert a néphatóság úgy rendelkezett, hogy azok, akik Né­metországba mennek, mind egy helyen — Törökbecsén várják be az indulást. Velük ment az az öt is, aki állami agg­­menházba kívánkozott. 4. — A múlt év augusztus vége óta folyik a küzdelem a Diakoniaház meg­tartásáért. Azóta állandó közelharcot folytattunk s lépésről-lépésre hátrál­tunk a világi hatalom túlerejével szem­ben, végre április 26-án kapituláltunk és április 29-én kivonultunk a várból. 5. — A kivonulás nagyon szomorú volt. Fényképfelvételeket nem csi­nálhattak, megpróbálunk egyes rész­leteket leírni. * A haldokló 84 éves Müller Gréte né­nit április 29-én, szalmával és vánku­­sokkal jól kibélelt parasztszekéren szál­lítottuk át Feketicsre. Már két hét óta se nem evett, se nem ivott, se nem be­szélt. Csak annyit suttogott néha-néha: Deutschland... Deutschland. .. Hém... Hém... Hém... Május 1-én szép csendesen elaludt. Eltemettük a sa­ját családi sírboltjába. * A többi súlyos beteget és nyomoré­kot hordágyra tették és betegszállító kocsikon bevitték a helybeli kórházba, de ott nem volt hely s azután elvitték őket Óbecsére, ott kompon átvitték őket a Tiszán és elvitték Törökbecsé­­fe az állami aggmenházba. * A fent járó ápoltakat egy nagy autó­busz várta a piactéren. Odáig gyalog mentek. Nagyon szomorú menet volt. Elől ment Anna testvér. Átkarolta a gyenge elméjű vak Dicke Lizit, aki egész nap egy fényes karikával ját­szik, a babáját altatja és a Hellstern lelkész úrtól kapott szájharmonikán muzsikál. Utánna a csonka-bonkák. Egyiknek a hóna alatt egy lavor. Má­siknak egy batyu. Harmadiknak egy ágytál. Negyediknek egy vánkos. Ötö­diknek egy termafor. És így tovább. A szerb telepesek kiálltak a kapukba és megsiratták őket. Hosszú-hosszú sorban vonultak át a másfél kilomé­teres utón a cservenkai cukorgyár 40 személyes autóbuszáig s onnan aztán ők is mentek Becsére, át a Tiszán a tö­rökkanizsai aggmenházba. Elkísérték őket a Diakoniaház részéről D’Ans Pál theol. s. lelkész és Gócs Ilonka ápo­lónő. A negyedik csoport egy vöröskeresz­tes autóval Feketicsre jött. Hatan vol­tak benne. Ezeket református csa­ládoknál helyeztük el. Egy jutott a pap­iakra is. Ezek voltak a legboldogab­bak. * 6. — Április 30-án megkezdődött az ingóság elszállítása. A püspök Sipos Mihály esperest és D’Ans Pál theol. s. lelkészt bízta meg az ápoltak és az in­góságok elszállításának lebonyolításá­val. Amit 1946-ban ott találtunk, vagy­is ami a megszűnt Protestáns Diako­­nia Egylet tulajdona volt és így most népvagyon lett, az ott maradt. Amit azóta kaptunk és szereztünk, azt elhoz­tuk. Április 26-tól május 4-ig 21 pót­kocsin hordták a traktorok a szomorú örökséget, amit a feketicsi volt árva­házban raktároztunk be. A traktorok reggeltől estig jöttek-mentek. Verbá­­szon nem lehetett ember kapni a fel­pakoláshoz. Az első két napon Sipos Mihály esperes és D’Ans Pál saját ke­zűleg emelgették fel és pakolták el min­dent a pótkocsikban. Mellettük legfá­radhatatlanabb volt a pakolásban An­na Testvér, aki bámulatraméltó ki­tartással dolgozott. — 14 —

Next

/
Thumbnails
Contents