Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-04-01 / 4-6. szám

nagy szükség volna arra az ötven pengőre, amivel a városban többet adnának a Jámborért. János fürkésző .szeme diadalittasan vette észre a kedvező hatást. De Lajos bácsi egy nagyot legyintett a jobb kezével, mintha valami sötét árnyat hessegetne magától, keményen szemébe nézett Jánosnak s kiadta a parancsot:

— A mészárosnak adod el a Jámbort!

De János nem adta fel a harcot; makacsul védte álláspontját s most már kijátszotta az utolsó ütőkártyát:

— Hát osztán volna lelke Tisztelendő Uramnak mészárosnak adni ezt a szépséges állatot. Fiatal, alig öt éves; járása, tartása gangos, mint egy huszárkapitányé. Nincs a csordában még egy ilyen tehén. Hát, hogy egy kicsit rúg, az nem főbenjáró vétek.

Lajos bácsit szíven ütötték e szavak. Még, hogy ő kívánja, ő akarja a Jámbor halálát.

— Nem bánom, János vidd hát a vásárra De megmondd a vevőnek nyíltan, hogy a Jámbor rúg.

— Igenis Tisztelendő Uram, megmondom, hogy a Jámbor rúg, rúg mint egy csökönyös remonda.

Másnap estén boldogan hajtotta Jámbort a vásárra. Csak maga ment. Lajos bácsi teljesen megbízott benne. Alighogy odakötötte a Jámbort a vásártér kortátfájához, máris csak úgy nyüzsögtek körülötte a vevők. De János kitartotta az árát: háromszáz pengőt kért. Az emberek kezdtek eloldalogni. Csak egy cúni ember lábatlankodott ott hűségesen: Pancsó Béni.

Mikor egyedül maradtak, nagy ravaszul azt kérdi Jánostól:

— Kedé ez a tehén?

— Nem a’, hanem a gazdámé S János elmondta ki s hová való a gazdája.

— Tudja mit, mondok én keednek egy okosat. Adok keednek tíz pengőt, keed mög ide adi neköm a tehenet kétszázötvenért S kacsintott egyet János felé.

János szemei villámokat szórtak; de azután hirtelen reájuk bocsátotta sűrű, bozontos szempilláit, hogy eltakarja

azt, ami belül forr. Hogy ő Istvánkát...! S nem engedett a háromszázból Végül is a cúni ember leszámolta a pénzt az utolsó piculáig.

S ekkor következett volna a fekete leves A gazda parancsára meg kell mondania, hogy a Jámbor rúgós. Eszébe jutott Jánosnak Istvánka, meg Marika. Hátha vissza kell adni a háromszázat; s akkor?... No de a rúgósság nem törvényes hiba! De a tisztelendő úr megparancsolta! Kezdett melege lenni; valami igen sebesen kalapált a szívében Ah! Mit! Ez az ember meg akarta csalni a gazdáját, megakarta rövidíteni, meg akarta lopni Istvánkát. Csak nem követ el bűnt, ha egyszerűen nem szól semmit. . . Hallgat... Bölcsen... Igen ám! de a cúni ember kezdett el kíváncsiskodni:

— Osztég, halli-é keed, milyen erkölcsű ez a Jámbor?

János egy pillanatig tusakodott a lelkében: megmondja, ne mondja

De hiszen megparancsolták! No de megtanulta ő a harctéren, hogy vannak helyzetek, amikcjr nem kell szigorúan ragaszkodni a parancshoz. Amikor dönt az ember bölcs belátása. Már pedig ez a helyzet az! Ő harcol Istvánka és Marika pénzéért. Ha az ellenség, már mint ez a cúni ember csalni, lopni akart, miért ne volna szabad neki egy kicsit füllenteni. Határozott.

— No hallja, atyafi! Hát mért nevezték el ezt a tehenet Jámbornak? Azért, mert az erkölcse is jámbor!

... Pár héttel később Lajos bácsi boldogan sütkérezik a kora ősz langyos sugaraiban a siklósi állomás periro/nján. Várja a vonatot. Körülötte csak úgy nyüzsögnek az emberek. Egyszercsak élesen süvölt végig egy hang:

— Tisztelendő Úr! Tisztelendő Úr!

Az első szótag: a tisz magas c-n

zengett, a többi három hanggal mélyebben, de fortisszimo.

j

Lajos bácsi tekintget jobbra, tekintget balra, míg végre észreveszi, hogy- 24 -