Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-04-01 / 4-6. szám

egy kis emberke törtet a sokaságon át pont őfelé.

— Tisztelendő Uram! Tisztelendő Uram! Én vagyok Pancsó Béni Cunikából, aki mögvöttem a kigyelmed

Jámbor tehenét Igen a Jámbort ,azt a jámbor papi tehenet!

Egyszerre halotti csend lett a perrcnon, az utasok figyeltek, de hogy figyeltek! Lajos bácsi pedig csak állt, állt és nézte megígézetten a cúni kis emberkét.

— Tisztelend’ Uram! Tisztelend’ Uram! Hadd mondjam ее, mi történt a Jámborra’.

Pancsó Béni itt egy nagy lélekzetet vett, hogy lehetőleg egy szuszra adja ki minden mondanivalóját.

— Nem sokat.ábillálódtamj1) a vásártéren; ennen-onnan má’ dél is vót. Szép lassikán balligcsáltam a Jámborra’ hazafelé. Cunikába. Olyan jó kedvem vót, hogy még bibikavirágot(2) es tűztem a kalapom mellé. Estvéli imádságharangozásra haza es értem, tisztelned’ uram. Az asszony má’ várt a kiskapuba. Nézi a Jámbort, tisztelend’ uram, s aszondi: “kényös”! Akkurátosan ezt a szót mondta.

— Hát tudod, Zsuzska, — így én —, nincs a királynak az a dugóhúzós bajuszéi bakaörmestere, aki különben állna haptákot.

Hestürünk(3) is megnézte; “fimöntös(4) egy marha. E má jó fejős lesz, mer’ a farkancsinja(5) leér a csánkján alú. E’ már csak úgy dönti majd a tejcsét(6).

Osztég bevezettem a Jámbort az istállóba, jó bőven megaljaztam, főbózgattam(7) a szalmát, szénát is vettem(8) neki, csak úgy fágyta(9). Hamarast szaladt az asszony, már mint a Zsuzska es a sajtárral meg a gyalogszékkel. Szép komótosan a Jámbor állá hellezködött, s hozzálátott, hogy mögmosi a tőgyit. Hát, tisztelend’ uram, alighogy hozzáért, a Jámbor möglódíti ám a hátulsó, jobb csanyigájátj10), a következő pillanatban már röpül es a sajtár az uccára, a gyalogszék a kertbe, az asszony rnög az udvarra. Amint feltápászkodott, aszondi; “Halli-é kee, de goromba egy tehén ez a Jámbor! Hogy a dúlok mög a sálok vinnék el az édomtalan(n) morháját.

Én es elápékodtam(12), de csak egy pellanatra.

— Te, asszony, melyen vizzel mostad mög a tőgyit?

— Hát melyennel, firis hideggel!

— Ett a bütök!(13) Hát té nem tudod, hogy a beesőknál(14) mindenho meleg vizet használnak.

Hozi az asszony a langyos vizet; megint neki fohászkodik; a Jámbor ecselődött(15), a farkává’, edább-odább dembölődött(16) s osztán — mégent akkurátosan a’ lőtt, mint az elébb, csakhogy most a sajtár esett a kertbe, a gyaíogszék az uccára, a Zsuzska penig éppeg az udvar közepére. Alig tudott fókeni; csípőre tette a kezét:

— Halii-é ke! Láttun keed-é má élyent?(17) ez nem papi tehén, ez kanász tehén! micsoda bedák(18) egy morhát vövött(19) kee. Becsapták evve keedet!

Nem szóltam én deszig(20) egy szót sem.

— Ugy-é mast haagat(21) kee, mint csuka a vorsába.

Harsogó kacaj kísérte a siklósi peronon a cuni kis ember előadását.

Lajos bácsi pedig mintha az utolsó mondat neki is szólt volna, megsemmisülten állt a tömeg közepette; irultpirult; nagy nehezen csak ennyit tudott kiszorítani a fogai közt:

— Hát a János nem...

De a cunikai csak tovább csatarászott:

— Azért nincs ett baj, tisztelend* uram; mikor láttam, hogy az asszony es mindég bauggati(22) az emört mög Isfán(23) bácsámnak(24) és minden második szava:

“Té — bimó, té(25), én es továbbadtam a Jámbort a görcsönyi vásáron.

Lajos bácsi feje zúgott; “én es” —; hová sülyedt, hová sülyedt ő! A vonat kerekei hazáig egyre azt kattogták: “én

es”; “ő es”; “én es“; “ő es“...- 25 -