Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-04-01 / 4-6. szám

Az ördög nem alszik

Lajos bácsi az Ormányság egyik legkedvesebb, legnépszerűbb lelkipásztora. Aranyos kedélyű, talpig becsületes, békeszerető. Szavajárása: “a veszekedéshez két ember kell, én sohasem vagyok az egyik”. Lelkiismeretessége közmondásos.

Kedvenc filagóriájában szokta tölteni a nyári rekkenő napok délutánját. Körötte hű barátai, a könyvei. A jó pap holtig tanul; már pedig ő csakugyan jó pap. Ha belefárad az olvasásba, a lugas résein át körülhordozza tekintetét gyümölcsfáin, méhein, virágain. Majd feltéved szeme a torony csillagára s halkan dudolgatja: “feljebb emeljetek, feljebb”. Arcán derűs nyugalom tükrözik, kék szeméből szelídség sugárzik. Augusztus egyik délutánján azonban valami megzavarta ezt a szent nyugalmat. Ott ül most is Lajos bácsi a zöld lombok alatt; de mintha felleg borítaná boltozatos homlokát, szemefénye töredezett; finom vonalú kezével idegesen simogatja végig őszbecsavarodó baját, ajkai olykor-olykor mintha megremegnének, visszafojtottan suttogják e szavakat: “Nem, nem adom”. Majd, ami Lajos bácsinál teljesen szokatlan, hirtelen felugrik karosszékéből, öklével az asztalra csap s hevesen kifakad: “Nem és nem”!

Letekint a gazdasági udvarra s miután megtalálta, akit keresett, hangosan kiálltja:

— János!

— Ebben a minutumban! — felel a megszólított.

Afféle “öreg Bence”-alak; már az apja is ott szolgált a Lajos bácsi apjánál.

— Mészárosnak adjuk el a Jámbort.

— Már azt nem tesszük, Tisztelendő Uram!

— No pedig én senkinek a nyakába nem varrók rugós tehenet.

ILLÉS GÉZA.

— Ki tudja abból gyógyítani a pógár— Hát te miért nem gyógyítottad ki?

— Tudja azt Tisztelendő Uram, hogynekem azt nem szabad megtennem. A múltkor is csak éppeg hogy meglegyintettem az egyik siskát, merthogy meg kellett regulázni, tisztelendő asszonyom már is “gyilkos”-nak nevezett.

Ebben pedig Jánosnak tökéletesen igaza volt. A jóságos Vilma néni, a tisztelendő asszony, galambepéjű. — Tyúkjait egyenként ismeri, libáit nevükön szólítgatja s dehogy engedi meg, de egy világért sem, hogy valaki egjr jószágot is megbántson, megüssön. A múltkoriban is híre járt az egész Ormányságban, hogy a Juci lovat, mikor egyszer megfázott, éjtszakára vattába pólyáltatta.

— Igazad van, János, de azért mégis mészárosnak adjuk a Jámbort.

— De a mészáros legalább ötven pengővel kevesebbet ád érte, mint a pógár. S akkor mibűi küldjük meg 1 Ivánkának a havi 70 pengő kosztpénzt Halasra a gimnáziumba.

— Hát kifutja az abból, amit a mészáros ad érte.

— De hát a Marikának is küldenünk kell Kecskemétre a tanítónők oskolájába 65 pengőt. Meg a Sárika kisasszonynál is a második onoka köszöntött be, annak is küldenünk kell egy kis tejbe aprítani valót.

Sárika kisasszony már három éve a gilicéi jegyző felesége; de azért János még mindig Sárika kisasszonynak titulálja. Lajos bácsit hat gyermekkel áldotta meg a jó Isten. Négy közülük ki erre, ki arra, férjnél, házas; csak Istvánka és Marika nevekednek még otthon.

János szavai szöget ütöttek Lajos bácsi fejébe. Bizony, mi tagadás»- 23 -