Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1-3. szám
A keresztről való beszéd Irta: DR. VICTOR JÁNOS "Nagypéntek nekünk reformátusoknak a legnagyobb ünnepünk”, — halljuk néha egy sajátságos fajta "református öntudat” megnyilatkozásaiból. Sajátságos, mert hiszen “kisebb ünnep” — “nagyobb ünnep” megkülönböztetés és egyáltalán a vallási életnek ünnepek megszentelésében való kiélése éppen nem református jellegzetességek. Hogy itt valami komoly baj van, az ábból is hamarosan kitűnik, hogy az a bizonyos ‘ legnagyobb ünnep” az emlegetőinsk az életében rendszerint — az egyetlen ünnep. “Legalább egyszer egy érben”, nagypénteken ott tolonganak a templomban és az Űr asztala körül. A felszín alól napfényre bukkan íme az ősi pogányság, amely máig sem tudta elfelejteni, hogy erőszakkal öltöztettük bele a keresztyénség formaságaiba s azért máig is kerüli azokat, amennyire csak kerülheti. De ha már muszáj, hát jó: egyszer egy évben s aztán legyen békessége az embernek! Ez talán túlságosan szigorú ítélet és torzított rajz. Ellensúlyozzuk hát mindjárt azzal, hogy ismerjük el: furcsa módon ugyan, de nagyon fontos igazság szólal meg a nagypénteknek ilyen kiemelésében. Ősi bibliai hitnek a kallódó értékei csillának fel benne. A nagypénteki eseménynek, Jézus Krisztus halálánaik a középponti jelentőségére emlékezik vissza öntudatlanul is, aki “a legnagyobb ünnepről” beszél. Arról tesz önkéntelenül is bizonyságot, hogy a keresztyén hit a megfeszített Jézus Krisztusban való hit, mert a keresztyénség mondanivalója is, ami a hívő lelkében megfogamzik, a megfeszített Jézus Krisztusról szóló Evangélium. Nagypéntekhez természetesen szorosan odatartozik husvét is: a kereszten meghalt Megváltó azonos a harmadnapon feltámadottal. A feltámadásnak fényözönében látjuk csak igaz megvilágosításban a kereszthalált is. De éppen azt látjuk. A húsvéti fény sugarai elsősorban a nagypénteki eseményre hullanak, azt emelik ki még jobban. A kereszt áll és marad a középpontban. Volt idő, nem is olyan régen, amikor nagy volt az ellentmondás ez ellen. Tudták ugyan, hogy Pál apostol az ő missziói predikálásában nem akart “egyébről tudni, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről” (I. Kor. 2: 2), mert “a keresztről való beszédben” látta “Istennek erejét” azok számára, “akik megtartatnak” (I. Kor. 1: 18.). És nyilvánvaló volt, hogy ennek a bélyegét viselte az ő nyomán aiz egész keresztyén egyház azután is, különösképen azóta, hogy a reformációban olyan erőteljesen kiújultak Pál apostol alapgondolatai. Azonban éppen ez úgy tűnt fel sokaknak, mint a keresztyénség kisiklása, és eredeti egyszerűségéből való kivetkőzése. Vissza Jézushoz! — mondották. Jézus maga nem az Ő kereszthalálát helyezte a középpontba, hanem tanított az Isten országáról, amely a “lelki szegényeké”, az Atya szeretetéről. aki a tékozló fiút keblére öleli, a testvéri szeretetről, amelyben nincs határa a megbocsátásnak . . . Egyszóval ők a kereszten megfeszített Jézus helyett a gyönyörűséges és felséges igazságokat hirdető Tanítómestert állították a középpontba, vagy vegyük hozzá még ezt is: az Eszményi Embert, aki élte és sugározta is azt, amit tanított. A kereszt? Megrázóan tragikus '.7ége ennek a szépséges életnek. Aki érzékeny lélekkel megsiratja, megtisztul ettől, mint minden mély tragikum átélésétől. De ezzel vége. Ki állíta-7
