Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-04-01 / 4-6. szám

őrt s mártír testvérei sírja felett mond­hat buzgó imádságot, vértanúinak a testébe falazott bitófáját érzi sajgó fájdalommal, az a nép nem lehet hűt­len a múltjához s bízva bízhat még a jobb jövendőben is. A szép Kincsesváros Erdély büsz­kesége is így az enyém is. Most, mi­kor az idők százados mélyéből a hős­korát élő Kolozsvárt idézem s egymás közelében látom Mátyás király és Bocs­­kay István patinás emlékű szép szülő­házait, közelebb jut hozzám s még jobban szeretem. Megnyílik a lelkem, hogy egyszerre tudja magába fogadni Erdély fővárosát a rég letűnt idők sok szép emlékével. Sorban vonulnak el a diétás idők nagy fejedelmei, összes főurai, pri­mőrök, nemesek, Bocskay hajdúi, az úri társaság teljes sokasága, mely a diétákon mind Kolozsváron van, hogy a fényt, a pompát ő is élvezhesse. Na, meghogy a család férjhez adó lányát titkon felkínálja. Majd a nagyasszo­nyok végtelen nagy sora vonul el előt­tem selyemben, bársonyban, csipké­ben brokátban, — emberöltőkön át. Aztán egymásután a gyakori bálok szí­nes képét látom ezer gyertyafénnyel ragyogó termekben, ahol néba-néha a táncos karjában, még egy befelé is elfolytott sikollyal, gyöngypergésként hangzó kacér nevetéssel diszkréten tu­datják a férjjel, baráttal, hogy a kis cselszövés, — ami az uraknak sehogy sem sikerült, — elintézett dolog. A Király utcai nagy tetejű kis ház kapuboltja alól most látom kilépni a fiatal Bethlent, aki fejedelemválasztó gyűlésre e percben indul el. Sápadtabb mint máskor, de büszke öntudat su­gárzik lényéből s légkörében hordja az Erdélyért vállalt élő áldozatok fenn­­séges sorsának tudatos szellemét. Ahogy innen nézem az alkotásait, bí­rálom mint embert és mint fejedelmet, mélységes hálával adózom az Urnák, hogy ezt a nagy embert Erdély termel­te ki és Erdély adta át az örökéletnek, hogy fajtája felett időtlen időkig ébe­ren őrködjön. Bethlen Gábor mellett, egy nép éle­tében igen kis távközzel Báthory Gábor áll. Nagy, széles homloka sok értelmet takar. Szeméből műveltség és a prak­tikának ezer árnyalatú ébersége csil­log. Magatartásában és egész külse­jén, valani különös felsőbbrendűséget vélek felismerni. Nem egyszerű lélek. És nem olyan ember amilyenből több van. Ö az egyéniség megtestesítője. A másik oldalon, Bocskaytól jobbra a három Rákóczi alakja látható. Ott az előtérben II. Rákóczi Ferenc ötlik elém. Abban a ruhában, amelyben Ónodról e-percben érkezett. Ott ki­áltották ki az Erdélyi Rendek vezérlő fejedelemmé. Tehát Erdély adta a történelemnek ezt a nagy embert is. Tovább egy kis csoport áll Apaffy körül. Kócsag, vagy sastollas sap­káját, kalapját, zsinóros mentéjét, rö­vid, görbe kardját, sarkantyus csiz­máját mindenik úgy hordja, mintha mindenik a Hadúr fia lenne s mintha mindenük abban a ruhában szállt volna földre. Egymás közt beszélnek hallhatatlan hangon, de szemük sugara gyakran idesiklik, hol az évszázadok madártáv­latából várfalmaradványok, zömök öreg bástyák tekintenek vissza a ve­lük tovatűnt történelmi idők dicső hős­korába, amikor még ők is fiatalok vol­tak s meglepetés ellen védhették meg a várost s Nagyságos urukat. A gyönyörű főtér közepén pompázó Szent Mihály-templomban a térdeplők között felismerni vélem a nagy török­verő daliás alakját. De egyszerre lá­tom Hunyad várában is. Kardját akasztja le a fegyverfogasról és övére köti, mert a végek felől ellenség kö­zeleg. A későbbi korok szellemi nagyjai is előttem állnak egy olyan csoportban, mintha évszázadok messze-távoláig fényképezték volna egy nagy csoport­képbe. Tisztán felismerem Szenei , Molnár Albert, Apácai Cseri János, Jósika Miklós és Brassai Sámuel jel­legzetes arcát, meg a többieket mind, mind, valamennyit.- 19 -

Next

/
Thumbnails
Contents