Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-01-01 / 1-3. szám

napsugár. Családom tagjai élvezték a tengert, ujjongtak, viháncoltak a vízben, mint a delfinek, én pedig apai hősiességben szenvedtem a hasigérő vízben, — az Öcsivel együtt, — mert rossz úszó vagyok. Mire az ebédhez el jutottunk, már üres volt az étterem s a pincérek a vacsorához terítettek. Immel-ámmal kezdtek kiszolgálni s így kénytelen voltam, jó előrelátással, egy kicsit megkenni őket. Ebéd után pihenésre került a sor, de a vörösre égett bőröm vésztjóslóan kezdett sajogni. Amitől féltem, az a beteljesedés előtt állt. Leégtem alaposan, de ennek a következményeire akkor nem gondoltam. Egy félálmatlan éjszaka után, fáradtan ébredtem, a megszokott időben, reggel hatkor. Megmozdultam rövid ágyamban s egyszerre csak egy kis szúrást éreztem a derekamban. Ijedten emlékeztem, a már régen nem jelentkező reumámra, amely mindannyiszor meglátogat, ahányszor csak nedves levegőre utazom. A fájás alattomosan kúszott a csontjaim között, be minden porcikámig. Mindig nagyobbat és nagyobbat nyilaivá vagy itt, vagy ott. Kilenc órakor, amikor a reggelit behozta a hangtalan és komor Pincér, aki hivatása teljes tudatában még köszönni i.s elfelejtett, s amíg terítette az asztalt, belekönyököít a vajba és a kis vajgombócokat két bütykös ujjával levakarva kabátjáról egy kecses mozdulattal visszatette a tányérba, fájásaim már elérték tetőpontjukat.

A világ volt, jelen és jövendő öszszes fájását éreztem összpontosulni megpirult testemben. — Gyermekeim megrohanták az asztalt, összevesztek a zsemléken, a tejnek a fölén, a gyümölcsön, minden csittító szavam mérhetetlen szenvedésbe került. A következő napokon a strandon már csak a napernyő alatt ültem és addig, amig családom vidáman lubickolt a tengerben, én mérhetetlenül fájtam és szenvedtem. Előttem a hullámzó tenger, jobbra-bátra tőlem tengerháj, illetve

kövér nénik és bácsik sütkéreztek, mint megannyi bálnák, a homokban, olykor-olykor nagyokat hahotázva, amig én sajogtam.

Santos mártírjának éreztem magam s csak a délutáni álom hozott egy kis enyhülést reám. Valószínűleg halat ettem álmomban s erre hirtelen felriadtam. Megszokott zajt hallottam a gyermekeim iszcbájából: a két leányom rettenetesen veszekedett, a fiam pedig a karácsonkor kapott tilinkóján kisérte őket, de hirtelen más “dur”-ba csapott át és durrogva csapkodta nővéreit a tilin" kójával. A szomszéd átzörgetett előbb figyelmesen, később félelmetesen. Mire nagyobbik leányom dühösen megjegyezte, hogy “költözzön ki”, ha nem birja a zajt. Kisebbik leányom pedig naiv szelídséggel kérdezi, hogy “a szomszéd miért nem alszik ilyenkor, akkor nem hallaná a lármánkat”. — Úgy látszik viszont, hogy a szomszéd elvesztvén türelmét feltelefonáltatott a portással, mire a csemeték néhány percre felfüggesztették a csatazajt, hogy aztán nagyobb lendülettel újra kezdjék.

A harmadik napon pecsenye bőröm már kevésbbé fájt, miután már több mint 100 cruzeiros értékű különféle krémmel és púderrel feleségem kicsiny kis kacsóival állandóan panirozta. Végre már tudtam féloldalra feküdve aludni, ellentétben a kétnapos ülve-gubbasztás után. Nagyon boldognak éreztem magam, életkedvem kezdett visszajönni, végre meg tudtam borotválkozni és cipőmadzagomat is egyedül kötöttem meg. Mire elérkezett az általam várva-várt hazautazásunk ideje, már verebet lehetett volna fogatni velem. Nagy lendülettel estem neki a Pakkolásnak a félannyi idő' alatt összepakoltam, mint otthon. A tetemes számlát is örömmel fizettem ki, pedig nem stimmelt, csakhogy minél hamarabb túl legyek a vízen.

Családom lógó orral vett búcsút Santostól és a tengertől én pedig fel- 34 -