Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-01-01 / 1-3. szám

ban végre fáradtan lefeküdtünk és néhány perc múlva már csak annak az egy szúnyognak a zúgása hallattszott, amelyik okvetlen engemet akart meg­csípni. Félálomban egy jólirányzott csapással, amelyre feleségem is fel­ébredt, — mondván álmában: “csak most jössz haza?” — leütöttem és aztán valószínűleg elaludtam, mert csak a wekkeróra csengésére ébred­tem fel reggel 6-kor. Mint minden nap ebben az időben, hirtelen ki­ugrottam az ágyból s hangtalanul pró­báltam kijutni a fürdőszobába, ne­hogy a gyerekek már felébredjenek. Valahogy rosszul léptem s a térdka­lácsomat úgy bele találtam vágni az egyik szekrény éles sarkába, hogy be­leizzadtam a fájásba, saját tengelyem körül vagy háromszor megfordultam. Közben felrúgtam az állólámpát, ame­lyik leütötte a komódon lévő vázát teli virágokkal, mely szörnyű csö­römpöléssel a földre hullott. Erre a kis zajra persze nemcsak kis csalá­dom, hanem a ház többi lakója is fel­ébredt és ezzel megindult a minden­napi mozgalom. Az autóbuszunk Sí­kor indult s addig még sok minden volt hátra. Zuhanyozni, fésülködni, fogatmosni s ezt a három gyermek, — mint általában mindig — egyszer­re akarta csinálni ,aminek irtózatos üvöltés lett a vége és karhatalommal kellett őket szétválasztani. Rendet rakni, felöltözni, beágyazni, regge­lizni ez még mind hátra volt és már 8 óra felé járt az idő. Feleségem kávét főzött s a tejet feltette forralni. “Vi­gyázzatok rá, nehogy kifusson, amig megfésülködöm” — (Ez körülbelül egy órát szokott igénybe venni) — mondván, sorsunkra hagyott bennün­ket. Vigyáztunk is mind a négyen, percenként megnéztük, hogy jön-e már fölfelé. Csengettek. Hirtelen síri csend lett, mindenki csak muto­gatott, suttogott és nesztelenül jár­kált, miután csak én volam elfogad­hatóan felöltözve, az ajtó kinyitása énreám maradt. Kinyitottam az ajtót és ime ott állt előttem a “tintureiro” (ruhatisztító) azokkal a ruhákkal, amelyről már családom női tagjai le­mondtak, hogy azt is elvigyék ma­gukkal. Ezeket még utólag el kel­lett a pukkadásig megtelt bőröndök­ben helyezni. Közben telt az idő és a tejecske lassan elhagyván a tejeslá­bos belterületét, elborította fehér taj­tékzó habbal a gázkályhát, jellegze­tes háztartási illattal töltvén meg a reggeli friss levegőt. Végre elérke­zett a karaván elindulása. A nagy bőröndöket magam vittem le a sarok­ig, a kisebbiket ki-ki a maga ereje szerint, úgy álltunk ott öten az utca sarkon, mint, akik legalább hathóna­pos külföldi utazásra készülnek, a csomagokat tekintetbe véve. — Taxi­ra vadásztunk! Három-, vagy négy el­surrant előttünk üresen, de nem mu­tattak hajlandóságot a megállásra. Az egyik elfordította a fejét, a másik ba­rátságosan kiköszönt, egy pedig szem­telenül kimosolygott. 8 óra 45 és még nincs taxi. Taktikát változtattam és átmentem egyedül az utca másik ol­dalára, kicsit távolabb, a családtól, in­tettem egy közelgő taxinak, ez meg­állóit, beszálltam, lecsapta a “livre” táblácskát. Nyert ügyem volt! Átdi­­rigáltam az indulási oldalra s mikor ott megállóit észrvétlenül végigvakar­ta hájas tarkóját és valamit hümmö­­gött hozzá. Ezt magyarra fordítva úgy értelmeztem, hogy “na most jól be­vásároltam”. Kellettlenül nyitotta ki a csomagtartót, melyet viszont — a terjedelmes bőröndök miatt, már be­zárni nem lehetett. Megkötötte egy madzaggal a csomagtartó fedelét, írtó lassúsággal és még utánna be akart menni a házunkban lévő bárba egy megnyugtató “cafézinho”-t inni. jVIég 10 perc hiányzott az indulástól -s így ezt az élvezetet már nem en­gedtem meg neki. Nagy vágtatva mentünk, de már az első utcakercsz­­teződésiíél a lámpa piroson állott s az idő telt. 50 méterre az autóbusz­tól, újból egy piros lámpa, már azt- 32 -

Next

/
Thumbnails
Contents