Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-01-01 / 1-3. szám

lam 68.-nak a magyar-zulukaffer testvériséget közvetlenül a 67. a magyarnikaraguai testvériség alá.

Közben a zulu-kaffer falu rendkívül felélénkült. Láttam, hogv mindenhonrian asszonyok és fiúk rozsét hordtak össze, s nagy főzőkatlan alá. Harcosok ugra-bugrálták körül a tüzet, majd néha röpke pillantást vetettek éníelém. Azt gondoltam, hogy ezt azért teszik, hogy az arcomon elessék, vájjon meg vagyok-e elégedve művészi táncaikkal. Nagyon büszkének éreztem magamat. Lám — gondoltam, ha ebben az országba is vízumot kértek volna, most a “sefi“ kétszer ütné bele a billogot az útlevelembe, minden külön “kobrálás” nélkül.

Azután egy csudás tünemény jelent meg a szemeim előtt. A nagy főnök leánya. Egy valódi hercegkisasszony. Igazi, nemes, 28 karátos arisztokrata leányzó a legmélyebb Afrika legvadabb részéről. Méghozzá mély kultúrával rendelkezett. A poetikusabbnál poetikusabb ételrecepteket csak úgy ontotta magából. A szemei majd kiugrottak az üregükből, míg állandóan nézett engem. Nyilvánvalóan belémszeretett.

A sefi elérzékenyülten megkérdezett, hogy mindég olyan nagy sikerem szckott-e lenni a szerelemmel.

Ez gondolkozásra késztetett. Nem tudom, mely pontig igaz az a teorema, de ha az való, hogy a kinek a kártyában nincsen sikere, annak a szerelemben van, akkor én megfordítom az egész elméletet, ami szerint akinek a szerelemben nincsen sikere, annak a kártyában kell, hogy legyen. Amit viszont azért nem tud°k ellenőrizni, mert még sohasem kártyáztam, sőt mindég messze elkerültem a kártyások társaságát.

Azután tovább ástam a szerelmi gondolatok üregében. A sikertelenségemnek az lett volna a magyarázata, hogy mint azt nekem a lányok mondottak, őket nem érdekli a szerelem,

ez a szamárság, ők ennél sokkal komolyabbak. Ez meglepett és nem könnyen verődött bele a kissé kemény felfogású koponyámba. Ugyanis arra gondoltam, hogy a világon egy leányt sem érdekel a szerelem, de a világ nem hogy tele van a szerelem gyümölcseivel, hanem lassan teljesen elárasztja, e lönti ezt a glóbuszt mint Noé bátyánk idejében azt tette vala az özönvíz.

Egyszerre csak imigyenvaló ábrándozásaimból a “sefi“ érces hangja riasztott fel.

— Hiszel-e az első látásbeli szerelemben? — kérdezte nyájasan.

— Nehezen — válaszoltam öntudattal.

— Nos, — itt a cáfolat minderre a pesszimizmusra — mondottai ... A lányom nemcsak, hogy belédszeretett az első látásra, de annyira tetszel neki, hogy meg is enne.

Alig akartam hinni a füleimnek, Arról már olvastam a germán romantikus költészetiben meg aí francia irodalomban, hogy a szerelmesek annyira szerették egymást, hogy “felfalnák egymást”, de nem gondoltam volna még a legvakmerőbb álmomban sem, hogy ez a boldogság velem is megtörténhet.

Mámorosán figyeltem a kaffer herceglány minden szatvát.

— Igen, úgy van, ahogy apa mondja — mondotta a hercegkisasszony — és különösen, a sonkád tetszik nagyon. Először azzal kezdem el az ebédemet.

A sonkámat — csodálkoztam — én nem vagyok egy disznó!

Igen — zengtek kórusban a körültáncolók — mi annyira szeretjük a mi testvéreinket, hogy felfaljuk őket.

Erre világosság gyúlt az agyamban és hanyat-homlok elkezdtem menekülni, amíg biztonságba nem kerültem.

Mikor pediglen elértem az első “ barzinhot '. egy „cafézinho” mellett elővettem a noteszemet és fájó, bús szívvel kitöröltem belőle a legfrissebb és legrövidebb életű rokonságot, a magyar-zulukaffert.