Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1-3. szám
előtt az egész ÁVO-s ármádia fogvaeogva futott. Közjogi kérdéseket döntöttek el a Krepuskák, a Svobodák, a Haberstumpf ok, a Hasslingerek, a Novatnyk aeropágja, akiknek szakértelme a magyar gyűlölet volt. Volt Katonai Büntető Perrendtartás is, amely szabályozta, hogy kire milyen büntetést lehet kiszabni, kit lehet sáncmunkára íélni és mégis magas polgári tiszviselők, főurak és főrangú hölgyek hurcolták a gellérthegyi Gittádéi la építéséhez a gránitköveket. A bíboros hercegprímáshoz azonban ezek az elvtársak nem mertek még hozzá nyúlni, mindössze a felsőausztriai Melk kolostorába internálták és szigorú felügyelet alá helyezték. Akkori megtorló eljárásnak a közös vonása a maival, hogy felmentő ítéletet az sem ismert, osztálykülönbséget nem tett: Merészség kellett ahhoz, hogy ebben az időben magyar legyen valaki, még nagyobb, hogy a kötél és golyó korszakának ebben a tobzódásában valaki magyarsága mellett hitet tegyen és még nagyobb, hogy valaki tüntessen magyarságával, akárcsak — ma. Az egykori “Hölgyfutár” folyóirat “Húszév után” című cikksorozatából közlünk kivonatosan egyet, egy szemtanú visszaemlékezését, aki a nevét elhallgatja, hiszen ebből a tényből még árnyék vetődhetik rá. “1850. Farsang. A magyar nemzet ezen a farsangon a haláltáncot járja. A cs. kir. térparancsnokság fogházai tele vannak táncosokkal és táncosnőkkel, akik arra várnak, hogy a cs. kir. hóhér mikor kéri fel őket az utolsó tourra. A győztesen terpeszkedő cs. kir. helyőrség és a cs. kir. állami gépezet áüorcás bált rendez a pesti Redoutban, ahova a pesti “gutgesinnt” társaság is — svábok meg gyászmagyarok vegyest — meg vannak híva. Van olyan is, aki belekerült, mint a cikk szerzője, maga se tudja, hogyan? A cs. kir. pléhmu'zsika minden tőle telhetőt megtesz, hogy a megjelent magas személyiségeket elszórakoztassa. A vidám hopszpolkákkal valami mesterséges jókedvet kierőszakoljon a megjelent dámákból és ifjakból. A megjelentek idegenül méregetik egymásra szemüket: azok is, akik kíváncsiságból jöttek el ide, de meg azok is, akiket egyéni érdekük hozta el. A katonaság meg a polgárság első privát érintkezése felsőbb katonai parancsra történik és — olyan is az! Tehát a zene ütemeire megindul a csoszogás meg a kecskének való ugrándozás, amikor egy súdár növésű dáma belép, ezüsttel díszített fekete gyászruházatban. Orcáját csipkés, fekete állarc rejti, az állarcból csak a karbunkulus szemek parázslarak ki. A dáma formás vonalai, a mozgásának gráciája mindenkit elbájol és a cs. kir. fiatalság alig várja, miszerint a táncdarabnak vége lehessen, hogy a Kézit, meg a Földit letegyék és a fekete dominót kérhessék fel egy tour táncra. A hölgy azonban erre nem vár. Minden magyar nőnek, akár táncol, akár várja hogy egy lovag felkérje kezét egy tour táncra, kezébe nyom egy fehér nyomtatott papírlapot — és amint jött, oly hirelen el is tűnt. Amikor a dámák a nyomatványt elolvasták, a deli hölgynek már hült a helye.. A nyomtatvány pedig Sárossy Gyula neves poéta verse volt, aki rabbilincset viselt a kufsteini várbörtönben. A költemény eként szólt: “Táncoljatok csak lányok, táncoljatok, hiszen oly régen nem táncoltatok** Tekintsetek csak Arad és Pest felé, ott is járják, — szinte . . . fullnak belé. Járják az osztrák kötéltáncát, csörgetik a Zsarnok rabláncát! Perényitek nincs, nincs Batthyány it ok, és Nagy Sándor sorsa nem titok... Elveszett Damjanics, Aulich, Csányi! Táncoljatok csak, magyar honlányi! Itt táncnak vége-hossza ne legyen, mert hazánk sorsa jó megyen... Akasztójává lettek tölgyeid ó hon, . . . azért táncolnak hölgyeid!”- is -
