Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-10-01 / 10-12. szám

RIADALOM

SZÉKELY KÉP - Irta: AGYAGFALVI HEGYI ZOLTÁN

Csordás, ez a vézna, varkocsos'szőrű örökké virgonc falusi eb, olyan is mert volt hét határban, akár egy országgyűlési képviselő, kit kerülete élethossziglan választott meg. Talán a gazdáját, Lázár Mátét sem ismerték annyira, mint őt, pedig az húszho’das gazda volt, ki Székelyföldön már mér dós embernek számított Jó dolga is ve i nála Csordásnak: ehetettdhatott. amennyi beléje fért, viháncolhatoti egész nap kénye'kedvére, senki se tö" rődött vele.

Most épen fáradtan hasalt az istádé ajtajában, állát két első lábán pr Lentet ve. Olykor e1 ásította magát, pislogott is hozzá, vagy egy-egy le" gyet kapott csattogó fogai közé. Egy kedvű hunyorgatással szemlélte Lázár Máténé sürgés-forgását, amint egv' másután szedegeti le a kerítésre húzott hosszúnyakú, agyag tejesköcsögöket. Ugylátszik, fejeshez készül. Jobb lesz hát akkor eloldalogni az istállóajtóból, mielőtt elkergetik.

Felállott, ásított, nyújtózott egyet s lustán baktatott a szekér alá, hol ismét lefeküdt s szunyókálni kezdett.

A nap rég lement már, jócskán beállott a szürkület is, mikor Lázárné befejezte a fejést. Két üres köcsögöt visszaakasztott a kerítésre, mert ma nyilván kevesebb lett a tej, a többit bevitte a házba, egyet kint hagyott a verandán.

Mrért ugyan? — S a lusta Csordást máris felélénkítette a kíváncsisága. Miféle jófajta kutyaeledelt hagytak ott neki?

Odasompolygott hát. belenézett, beleszimatolt az otthagyott köcsögbe. Megelégedetten látta, ha vagy egy ujjnyi tej van benne. Talán a macskának van odakészítve. Bizony azt ett nem

hagyja! Inkább ő issza ki, úgyis megszomjazott.

Beledugta fejét a hosszúnyakú köcsögbe. Kissé nehezen fért be rajta, de aztán, hogy elérte, mohón lefetyelte a friss meleg tejet. Még a száját is megnyalta volna utána, ha hely maradt volna hozzá, de óh, jó Egek, buksi fejét már nem tudta kihúzni, hiába erőlködött. Ugatni sem tudott, hogy a figyelmet magára terelje, így hát két első mancsával igyekezett ^kaparni fejéről a fullasztó terhet, de bizony eredménytelenül. Eközben imbolyog" va támolygott tovább, azt se tudta merre, mert nem látott semmit, még a szaglása is elveszett, mert a tej bűze már nemcsak az orrát, de a tüdejét is fojtogatja. Levgőt is alig kapott.

Épen ekkor haladt el a ház kerítése előtt Bede Gáspárné. Gondolta, megád egy kicsit szomszédolói. Rákönyökölt a kerítésre, hogy kedvére kibeszélhesse magát Lázárnéval:

— No lett- e sok tej Szomszéd asszony?

— Bia nem sok lett Lelkem. Ellőfélben van a jószág. Még négy litert se adott ki.

— Átlói még adhatna többet is. Én meg azt mondom, inkább megrontob ták azt a tehént.

— Csak nem a Zsáka boszorkányra gondol Szomszédasszony?-- Vaj bia igen. De meglehet, hogy az 'állatai voltak. Hiszen minden napel-eltiinik egy-egy csirke a portákról. Zsákétól még az es kitelik, hogy sasokat édesget magához s bétanítja őket a rablásba. Van es csirke az asztalán minden nap.

— Már én azt nem hiszem.

— Pedig szentigaz. Betanított az- 27 -