Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-10-01 / 10-12. szám
KARÁCSONYKOR Én hozzám is benézett a karácson, Tán csak azért, hogy bús orczát is lásson, És rajta egy pár reszkető könnyűt. Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes'egyedül vagyok. Meleg szobám e gondolattól elhül. Miként a jégcsap, függ a házereszről, Ügy függ szívemről ez a gondo’at. Hejh be nem így volt, nem így néhanapján! Ez ünnep sokszor be vígan virradt rám Apám, anyám és testvérem között! Oh, aki együtt látta e családot, Nem mindennapi boldogságot látott! Mi boldogok valánk, mert jók valánk. Embert szerettünk és Istent imádtunk; Akármikor jött a szegény, minálunk Vígaszta'ást és kenyeret kapott. Mi lett a díj! rövid jólét múltával Hosszú nagy ínség... tenger, melyen á'tal Majdan a halá'nak révéhez jutunk. De a szegénység én nekem nem fájna, Ha jó családom régi lombos fája Ügy állna meg, mint álla hajdanán. Vész jött e fákra, mely azt szétszaggatta; Egy ág keletre, a másik nyugatra, S éjszakra a törzs, az öreg szülők. Lelkem szülőim, édes jó testvérem, Ha én azt a kort ujó’ag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül?... Eredj reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz... Isten veled, te szép családi élet! Ki van rám mondva a kemény ítélet, Hogy vágyam űzzön és ne érjen el. Nem nap vagyok én, föld és holdkörében; Mint vészt, jelentő üstökös az égen, Magányos pályán búsan bujdosom. PETŐFI SÁNDOR
