Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-10-01 / 10-12. szám

AZ ORGONASZÓ

Már gyermekkoromban is nagyon szerettem az orgonát. Vasárnaponként együtt jártam mindég megboldogult jóapámmal templomba s amikor fel' csendült az orgonaszó valami különle' ges megnem magyarázható érzés fu" tott keresztül rajtam. Behunytam a szemeimet s halgattam némán az orgo" na bugását, elfelejtettem mindent ami körülöttem történt és szálltam repültem lélekben fel magasra öntudatla" nul oda — ahhoz akit még akkor nem is ismertem. Néha csak akkor rezzen" tem fel merengésemből, amikor jó apám megcsókolt és rejtett könnyeimet letörölte.

Később mikor le konfirmáltam már egyedül is jártam templomba, s nem múlt el vasárnap, hegy ott ne lettem volna a karzaton az orgona mellett. Oda dőltem hozzá simogattam, be" s'zélgettem vele, finom rezgését átvette az egész testem és képzeletem szárnyain emelkedtem, de szárnyaim még nagyon gyengék voltak ahhoz, hogy elvigyenek hozzá.

Az iskolám közel volt a templom" hoz, s így minden alkalmat meg" ragadtam, hogy bemehessek az én orgonámhoz. Abban az időben, hej de régen is volt, az orgonák még nem Voltak olyan modernek^ motorizáltak mint ma. Lábbal kellett fújtatni eze" két s bizony főleg nyáron az ember alaposan bele is izzadt a taposásba. Gyakran előfordult, hogy hétközben hirtelen előadta magát egy-egy esküvő, vagy temetés s ilyenkor a kántor bácsi a mi iskolánkból kért fujtatókat. Én mindég elsőnek jelentkeztem az ön" kéntes fújtatok között s így sokszor lehettem együtt a kedvenc orgonámmal, szinte haza mentem hozzá.

A kántor bácsi is nagyon szeretett, egyrészt, mert jó hangosan tudtam énekelni, másrészt pedig én láttam el a mindennapi dohány szükségletét a tanyánkon termett illatos dohánnyal,

melyei néha én töltöttem meg Iratai" más hoászú csövű rojtokkal ékesített tejtékpipáját. Amikor délutánonként gyakorolt az orgonán, sokat fújtattam neki, ő pedig viszonzásul sokszor el" játszotta kedvenc zsoltáraimat melyek" kel hihetetlen örömet szerzet nekem.

Sajnos mindennek el jön egyszer a vége s így én is befejeztem iskoláimat Debrecenben s jött a válás órája. Búcsút kellett vennem a nagytemplomtól s az orgonámtól. Amikor a Kántor bácsi a búcsú vasárnapon eljátszotta utoljára a legkedvesebb zsoltáromat “Te benned bíztunk eleitől fogva“ könny szivárgott ki a szemeimből s félve körül néztem, hogy nem lát e valaki s titokban búcsúzóul megcsókoltam a kedves orgonámat. Valahogy az volt az érzésem, hogy soha sem fogom többé viszont látni az orgonát s azt a templomot melyben generációkon keresztül keresztelték, konfirmálták, eskették és temették családom minden tagját.

Sok fele jártam azóta, sok országban nagy városokban, kis falukban. Hallgattam az orgona szót sok templomban nagy, híres orgona mesterektől, Kómában a Szent Péter templomában, a Milánói Dómban a Páduai Szent Antal templomban, YVittenbergben a Luther templomában, Párisban a Notre Dame'ban és még sok más helyen. Az orgona szó azonban sehob sem ragadott úgy magával mint valamikor otthon a nagytemplomban.

Egyszer évekkel ezelőtt Lisieux-őn utaztam keresztül s egy nyári meleg alkonyaikor betértem az akkor még uj gyönyörű bazilikába. A templom teljesen üres volt, a néma csend jótékonyan hatott reám a nappali zajos és mozgalmas a mindennapi kenyérért való lótás'futás után. Leültem egy oszlop mögé s magamba mélyedve élveztem a csendet s a nyugalmat.- 11 -