Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-10-01 / 10-12. szám

Észre sem vettem, hegy az orgona mellé ült valaki és játszani kezdett. Gyönyörű, szinte csodálatosan szép orgonaszó melyet már réges'régen nem hallottam töltötte meg a hatalmas boltíves templomot. Figyelni kezdtem, hogy ki játszik. Egy őszbe csavarodott barna szerzetes ült az orgona előtt s sovány njjai könnyedén, álomszerűén mint egy pillangó a tavaszi vidám napsütésben, egyik virág sziromról a másikra, úgy repkedtek az, orgona fehér billentyűi felett. Sápadt nemes arcvonásai vissza tükrözték nagy lelki nyugalmát, amint játszott áhítattal. Ügy éreztem, hogy az akordok, amelyeket leütött nem egy mindennapi sablonos megszokott ének zenéje volt, több volt ez, melódiákat keresett a múltból, vissza felé egy emberöltőn keresztül egészen a gyermekorig. A gyermeki üdeség gondtalan, kristálytiszta életét visszatükröző melódiáit az ifjúság és férfikor kicsapongó, lelkesülő, lázongó és magával meghasonló akord" jai váltották fel, amíg el nem ért a csodálatos megnyugváshoz az élet végcéljához az Úrhoz.

A Brazilika mély csöndjébe, melybe az esthomály oly lágyan lopózott be mint az álom a fáradt szemekre, oly lágyan haltak el a végső akordjai az orgonának, amelyek után a szerzetes csendesen a két kezébe temette fejét s zokogása a templom csendjében úgy hatott mintha egy hálaadó imádság lett volna. Lábujhegyen hagytam el a templomot nehogy észre vegyen és megzavarjam nagy lelki nyugalmát, melyet úgy véltem, hogy az orgonaszón keresztül megtalált.

Gondolatban megköszöntem neki az orgonaszót, amellyel annyi szép régi kiolthatatlan emléket hívott visz" sza nékem, melyek bent élnek a szívem mélyén s amelyeket soha feledni nem lehet. ,

Átéltem véle együtt mind azt, amit a melódiákon keresztül juttatott kifejezésre s gondolatban vissza tértem a gyermekkori Debrecenig a nagytemplomhoz a szüleiházhoz a régi iskolához az orgonámhoz, amelyet azóta sem láthattam viszont.

Nem sok idő múlva aztán az orgonák szelíd megnyugtató hangját vésztjósló szirénák üvöltő hangjai váltották fel s kergettek óvóhelyekre, az ország határ felé, szerte szét az egész világra bennünket. A nagyvilág felfordulás akaratunkon kívül szét szórt minket magyarokat a világ minden tájára és az Ur Istent, a templomot megtagadó, lelkeket ölő, a testet és gondolatot békjóban tartó, határtnem ismerő ideológia ártatlan áldozatai lettünk.

Az Ur Isten egy külön nagy kegye folytán találtunk mindenütt újra templomot, orgonaszót, és anyanyelvűnkön hirdetett igét. Találtunk hajlékot, megélhetést adott hitet önbizalmat, hogy elvégezhessük a reánk bízott feladatunkat mind addig amig újak nem váltanak fel bennünket.

A közelmúltban, amikor a mi kis Lapai templomunkban először szólalt meg az uj orgona s talán nem a véletlen folytán a legkedvesebb zsoltáromat hallottam viszont, úgy éreztem magam mint régeirrégen otthon Debrecenben az én orgonám mellett.

Nagyon erőt kellett vennem magamon, hogy könnyeim el ne eredjenek, mert jó apám már sajnos nem volt mellettem, hogy ezeket leszárítsa. Helyette én voltam ott a kis fiammal, őt vittem az orgonaszót hallgatni. Bölcsen rendelted el Te ezt Uram, generációk mennek, uj generációk jönnek, itt a földön minden véges, talán az orgonaszó is, csak Te maradsz meg minden időben.

Ti új generáció, ti fiatalok, addig amig mi veletek vagyunk, velünk együtt, s aztán majd nélkülünk, véd" jétek, oltalmazzátok a templomot, az igét s az orgonaszót. Ha ezeket elszakítják töltetek az életetek üres, sivár, tartalomnélküli, semmit érő lesz. Hogy fogjátok akkor majd az utódaitokat nevelni?- 12 -BÁTHORY ISTVÁN.