Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-06-01 / 6-8. szám
fiam, mielőtt még lekenhetnék neki eggyet dühömben. Sok idő azonban nincs a mérgelődésre, máris indul a vonat és kedvemre dühönghetek magamba a “szerencse” miatt a kényelmes ülésen. — Ne mérgelődjön a “senhor”! — mondja a kis-öcsike kissé szűkölve, de angyali ártatlansággal, miközben meglöki a pincért, aki aztán a forró feketekávét a csésze helyett a nadrágomra önti. — Dehogy mérgelődök! Nem látod milyen pocsék jó kedvem van? — mondom udvariasan fogamat vicsorgatva és kimegyek a mosdóba, hogy a kávé nyomait valahogy eltüntessem. Visszajövet az egész kocsi közönsége leplezetlen derűvel fordul vizes nadrágom után és két fiatal lány hangosan felvihog. Szerencsére megkezdődik a leereszkedés: drótkötélre kötik a kocsikat és elindulunk lassan az erős lejtőn a mélységbe. A feleségemnek zúgni kezd a füle. A kisöcsike majd kiesik az ablakon, mivel senki sem vigyáz rá, mert fiam és ideálja mindent feledve csak egymást bámulják... — Inkább a kísérőtökre vigyáznátok, ha már az nem vigyáz az erkölcseitekre! Vagy talán én legyek a száraz dada is? De közben mégis megérkezünk, s a vizes nadrágom miatt újra taxival kell menni. A tengerparton fedezzük fel, hogy a kisöcsike a vonatban hagyta a fürdönadrágos csomagot. • • — O. K.! akkor nem fürödsz! legalább nem kell itt is nekem vigyázni rád. - Mondom megkönnyebbülve abban a naiv hitben, hogy ezzel csak vége lesz a kellemetlenségeknek. De erre a kisöcsike bőgésbe tör ki. Mindenki odanéz a közelben. Többen már valósággal fenyegetően csóválják a fejüket, amiért egy “kiskoru’-t megríkatok Erre bemenekülők a hullámokba s igyekszem jó messzire beúszni, talán a régi “Balatonátúszás” emlékeimre gondolva, de lehet, hogy csak azért, hogy minél távolabb kerüljek megnyugtató környezetemtől, bár túlerős a hullámzás. A feleségem erre megijed, (mert mindig attól tart, hogy szivgörcsöt kapok), és kétségbesesetten el kezd kiabálni, mire egy óriás hullám fejbevágja és lenyomja a viz alá. Meg sikerült idejében visszafordulnom, üogy hajánál fogva húzzam ki fulokolva, mert ijjedtében elfelejtette, hogy úszni is tud... A nagy csődület elől alig tudunk a parton elmenekülni. Végre kimerültén rogyunk le a közelben lévő egyetlen árnyas fa alá. A 40 mérföldes tengerparton már izzó a levegő. Az árnyékban is pecsenyévé lehet sülni. A homok olyan forró, hogy sokan ruhadarabokat dobnak rá és azon lépkednek ugrálva, ahogy kijönnek a vízből. A fiamat közben megcsípte egy siri (rák-féle) és az ideálja most kettőzött erővel babusgatja Legalább van valami ok az ölelgetésre — gondolom stoikus nyugalommal elnyujtózva, mire a feleségem sikoltozása zavar fel: — Eltűnt a ruhám! Elvitte a szél!... Gyorsan fuss utána! Keressük, keressük! Siess... Kerestük mindenütt, még autóval is szaladtam utána, de a szél gyorsabb volt, és végleg nyoma veszett. — Miért nem hagytad a kabinban? Most meztelenül mehetsz haza! Azonban csak a városig jutottunk el hiányos öltözetben. Addig nem is volt feltűnő. Ott viszont minden bolt be volt zárva lévén vasárnap délután. Feleségem már sírásra görbülő szájjal rohangál egyik bezárt üzlettől a másikig, de hiába! Az eset kezd feltűnő lenni, mivel már lassan esteledik és a korzó megtelik elegáns “aranyifjak”kal... Végre valami csempész-tanyán mégis sikerült befedni feleségem csábító bájait, drága USA csempész selyemmel. Mondanom sem kell, hogy a helyiségben mindenki körülröhögte, tekintve, hogy övtől lefele úgy nézett ki, mintha a pesti opera disz-előadására készülne. Erre feleségem ollóval lenyirta az uszályos részt. Csinos kis bokorugró-szoknya lett belőle, csak itt-ott lógott, cakkokban...- 30 -
