Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-06-01 / 6-8. szám
HÉTVÉGEI PIHENÉS Irta. DR. VALENT ERNŐ — Sajnos holnap nem leszünk itthon; lemegyünk a tengerpartra kipihenni magunxat — hárítottam el barátom újabb látogatásának bejelentését s közben már elképzeltem, hogy micsoda örömmel fogok berohanni a fehértarajú hullámtörésoe a pompás trópusi tengerparton s főleg milyen zavartalanul pinenhetek majü lustán nyújtózkodva végig a homokban. De az odajutás mégsem olyan egyszerű, mivel családom mindenegyes tagjának más, és főleg homlokegyenest ellenkező az erre való elgondolása: — Én nem megyek vonattal! Nem bolondultam meg egy órával hamarabb kimenni az állomásra, csak azért hogy helyet kapjak, mikor itt vannak a kényelmes autóbuszuk csaknem a házunk előtt! — tiltakozott hevesen a fiam, mivel jól tudta, hogy én nem bírom autóbusszal a hirtelen leereszkedést a közel 1000 méteres mélységbe, mert még a felhők között is tengeri betegség környékez mindig engemet... — Terjesen igaza van! — licitált rá a feleségem — hiszen a “közönséges” gyorsvonaton úgy összepréselnek, még a lelkemet is kinyomják! — A háború alatt a marhavagon is jó volt otthon, itt meg a “közönséges” gyorsvonat sem felel meg?! Azért is vonattal megyünk! Akinek nem tetszik az itthon marad! — s ezzel bevágtam magam mögött az ajtót és kirohantam az állomásra. Sikerült is a családi békesség kedvéért (nehogy kinyomják a feleségem lelkét) a hely-jegyes vonatra még a barátom gyermekei részére is jegyeket szereznem. Legalább nem gondolja a barátom, hogy csak üres kifogás volt az utazás, különben is már régen megígértem neki, hogy egyszer levisszük a gyermekeit magunkkal. Gondolatban erre fel meg is veregettem a saját vállamat, mondván: “Micsoda rendes ember vagy Te Ernesto!” , így aztán másnap kora hajnalban hat órakor már ott idegeskedtem barátom házának csukott kapuja előtt. Aránylag alacsony 3 emeletes ház, tehát az itteni szokásoK szerint se házmester, se csengő, és vasárnap hajnalban meg ki a csuda kel fel, csak azért, hogy engem beengedjen?! Ök fent laknaK a harmadik emeleten. Várok... Semmi életjel, még a környéken sem. Erre elkezdek kiabálni: Pista! Piiisssta, Pissta! A szomszéd házból erre többen is kidugják a fejüket nem éppen barátságos mosollyal, náluk viszont továbbra is sirrcsend honol. Közben eszembe jut, hogy a “pista” szónak brazilban jelentése is van, és ha meg sokáig ordítozok, valamelyik szomszéd elvitet a rádió-készültséggel, hogy, “véres lábnyomokat” látok nyilvánvalóan a levegőben! Követ kellene feldobni, de nem olyan könnyű eltalálni a harmadik emelet balról negyedik ablakát. Vagy ha sikerül feldobni a követ, akkor biztosan betörik az ablak és valószínű, hogy nem is az övék. És akkor tényleg a rendőrségi kocsiban lesz az utazás... Közben telik az idő. Fél óra múlva indul a vonat. Az összes jegyek nálam. Ezek meg ott fent biztosan dühöngenek, hogy “becsaptam” őket és közben a lehető leghizelgőbb jelzőkkel emlegetnek engem le- és felmenő rokonságommal együtt, mint ahogy ezt ilyenkor szokás. Már csak húsz perc! És ezek az állatok ki sem néznek az ablakon! Erre bevágom magamat egy arra kódorgó taxiba és még sikerül az utolsó percben megérkezni az állomásra, persze... egyedül. A feleségem ott magd szét robban már a méregtől. A fiam mellett ráfonódva az ideálja mosolyog bájosan, az itt el nem maradható kísérőjének, a kisöccsének a társaságában. — Micsoda szerencse! Legalább a jegyek nem vesznek kárba, — mondja a- 29 -
