Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-06-01 / 6-8. szám

A ZALA EREDETE (Népmese)

Szépséges Dunántúlon, Orfalu határába ered a Zala folyó. Esős időben egy gyönyörű, kerek tó az egész forrásvidék, melyet minden oldalról erdő ölel körül. A tó kellős közepén van egy kis sziget, melyen törpe nyír, fenyőfák, kökénybokrok, viharcsavargatott nyárfák vannak- A sziget közepén meg egy kis tavacska, akkora, mint jó nagy tükör. Ez a Zala forrása.

Ezt a szépséges helyet a következő kis mesével virágozza fel a kedves népképzelet :

Hajdanában-danában, amikor még a világ cimbalommal volt kirakva, ezen a helyen valamiféle gonosz tündérek laktak. Cifra kastélyuk, amelynek tornya a csillagokig ért, ott állott, ahol a Zala mai forrása van.

Élt volt ide nem messze egy molnár is, akinek fia igen szeretett vadászgatni. Egyszer, amint az erdőkön bolyong, meglát egy őzet. Rá is lőtt, hanem akár hiszitek, akár nem, az az őz nagy hirtelenében tündérré változott. Sírt, abajgott, és véres lábát simogatta, amit a fiú meglőtt. Jajgatására azonnyomban előröppentek a többi tündérek is, körülkapták a fiút s a kastély udvarára vonszolták, ahol egy régi kút volt. Abba akarták belelökni. De ő biz könyörgött, hogy ne bántsák, nem akart ő semmi roszszat. A tündérek azt mondották neki, hogy jól van, nem hajítják a kútba, hogyha megígéri, amikor megházasodik és kisleánya lesz, azt odaadja nekik. A fiú mindent megígért s a tündérek el is engedték-Telt, múlt az idő akár a mesében, a fiúból legény lett és meg is házasodott. Már réges-régen elfelejtkezett a tündéreknek tett ígéretéről, midőn egy szemnemlátta szép kis leánykája született. A kisleánynak Zala nevet adtak.

Nőtt, nőtt a kisleány, mint a bimbós juharfa. De nem felejtkeztek el róla a gonosz tündérek. És hát bizony egyszer csak beállítottak érte.

Ritton-ridogált a szegény édesanya, de biz a tündérek nem tágítottak. Elvitték a kisleányt felhőtverő kastélyukba s ott egy kis toronyszobába csukták, ahol egész nap szőni, meg fonni kellett neki. Dolgozott is szegény kis Zala egész nap panasz nélkül. Esténként azonban, amikor a csillagok fenn sétáltak az égi kertben, erőt vett szivén a fájdalom s megeredtek a könnyei- Kinyitotta a kicsiny kis ablakot s elbámult onnan a magasból az ő nádfödeles szülőháza felé- Megcsurrant könnyei pedig folyton fojdogáltak le a vár mohos falán a földre. Már egész kis tavacska kerekedett belőle. De a gonosz tündérek szíve nem esett meg rajta.

Hanem minden rosszak között szokott jó is lenne. A rossz tündérek között is volt egy, aki szegény kis Zalát mód felett megsajnálta és odagondolt, hogy valahogy megszabadítja. Csak arra várt, hogy egyszer maga maradhasson otthon. Hát jól van. Ügy is történt- Egyszer odajártak a tündérek, ki tudja merre. A jószívű tündér pedig keresvén kereste a szoba kulcsát, hogy a kis Zalát haza engedje a szüleihez. De sehol nem lelte. Mit tehetett hát, hattyúvá változtatta, aki a nyitott ablakon elszállt a toronyból haza, szülötte földjére.

Mikor a gonosz tündérek haza jöttek és látván-látták, hogy mi esett, megfogták az egy jó tündért, Zala megmentőjét, hogy a feneketlen kútba vessék. Megtehették, de a jó tündér megátkozta a gonosz tündéreket és a felhőtverő kastélyt.

Ebben a szempillantásban nagy földindulás robbant s a száztornyú kastélyösszeomlott, mint a pelyvakupac és hulló falai alá temette a gonosz tündéreket mindörökre.

A tavacska, amely a kis Zala könnyeiből gyűlt, a nagy földindulásban kiáradt és folyat, zuhogott keresztül-kasul, erdőn-mezőn, míg csak bele nem talált a Balatonbaíme, a mese Zala eredetéről, melyet szépséges Dunántúlon hallottam. Nem tettem hozzá és nem is vettem el be-Számadó Ernő

22 -