Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-06-01 / 6-8. szám
APÓ Nyári éccaka volt. A teliholdban vígan ugrott a nyúl s Isten szekere méltóságteljesen gördült az égen ... Az úgynevezett “Bolondító szépasszonyok” ticoknan varázsfüvet szedegettek a réten, aztán harmattól csatakosan visszasurrantak sátorlaivaikba, ahol már aludtak a népek, s hozzáfoghattak a más nemzetségbeli gyerekek bűnös szoptatásához. Ebben az időben még a Duna-Tisza közét beláthatatlan lápok és nemes vadakkal bővelkedő mocsári rengetegek borították. A fehértói rétekben énekes hattyúk költöttek, s a tápiói tölgyesben otthonos volt a hiúz meg a bölény. A honfoglalók már valahogyan elfészkeltek, de még sátrakban laktak, s a lovak hátán rajt’ volt a nyereg. Mert a Don meg a Dnyeszter tájiról éhes magyar rokonok még mindig tömegesen erkeztek, becsatangolva megtelepedés céljából az új hazát, akiket fegyverrel kellett kijelölt helyükre, többnyire a hegyek közé bekergetni. Így csak nehezen lehetett a pusztázó kúnokat helyhez kötni. S a szilaj besenyőket előbb véres, harcokban tönkreverték, csak aztán sikerült őket szétszórtan letelepíteni. Egy nagy sátorfáiéi ott terpeszkedett Bács osztályrésze szélén, a malmot hajtó Mosztonga folyó mentén. Az ezüitfenyű hold megvilágította sokszáz kacsalábon forgó gömbölyű sátrát, s a magats bálványfákat, mely körül csoportosultak a különböző összetételű népek: föLzögön a tundravidéki zűrjének, vogulok, osztyákok, cseremiszek és mordvinok: alszögön a délvidéki doni, üzbég, nogáj, kalmük, török-tatár eredetűek. Minden bálványfa külön népet jelzett, a köréje csoportosult sátrakkal. S minden bálványfának más és más faragása volt. Az északi népeknél hal, kacsa, farkas, — a délieknél turul (kékvarjú), emse, ló, vadszamár stb... S a déliek bizonyos fokig lenézték az északiakat, akiket halevőknek meg békanyelőknek neveztek tréfásan. Kadocsa, a vén, három legénykével lovakat vigyázott az éjszakában. S éjféltájt, mint ahogy szokásos, elszundikált egy rövid órácskára a jól füveit ménes. A fiatal kancák, csikók, ménlovak elhevertek, a vénje meg földig lehajtott fejjel csak úgy állva bóbiskolt, hogy elkerülje a fekvésből-kelés fáradságát . . . Kacsoda is lóról ereszkedett a legényekkel, hogy kunijának egy kévé ét a nyergesek is, — s félszemmel a ménest ügyelőn, kört ülve beszélgetni kezdtek . . . A tátos lóról folyt a szó. Kacsoda a seprűtoll-bajszán sodorintva, közelebb hajolt az összebújt legénykékhez, s mutatóújjával mintegy titoktartást intve, suttogva mesélt: — Beteg, sovány, rühös és görcsös a tátos ló, a legutolsó mindaddig a ménesben, amíg a valódi érdemes gazdája rá nem talál. Mikor aztán megleli, megmossa, megvakargatja, egyszeribe arany szőrű le z, sőt szót ért vele, tanácsokkal szolgálja és olyan sebesen röpíti, akár a ráró-madárl... — Ahun-e... De ez csak mese, úgy-e, öregapó?... — Eriggy má!... Osztán mé’ vóna mese!?... — Hát csak úgy... Mer tátos lovat még nem látott senki!... — Nem látott senki?... Hát ha nem látott senki, akko’ meg hogy lehet, hogy mégis beszélnek róla?... — Hát csak úgy... Kitanálták...- 16 -
