Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-06-01 / 6-8. szám

GUTTA CAVAT LAPIDEM

(AUSZTRIAI EMLÉK)

A Harangszó január-februári számában nagy érdeklődésiéi és élvezettel olvastam “A magashegység és az ember” című értekezést. A nagyváros zsúfolt, rohanó és poros forgatagából nagyon jólesett legalább gondolatban vis zarepülni a szabad természetbe, a ragyogó, sziklás hegycsúc;okra és a sötét, mély völgyekbe; bakanccsal és hátizsákkal föLzerelve nekivágni megint az ismeretlen Szépnek. Magával ragad a bűvös hangulat és az emlékezés szárnyán visszaszállok egy osztrák hegyszorosba, ahol kilenc esztendővel ezelőtt jártam.

*

Salzburg városától délfelé haladva, Bischofshofen után hamarosan eléri vonatunk St. Johann im Pongaut. Látszólag épp olyan nagyközség ez is mint a többi; szép kéttornyú templomán kívül nincsen sok nevezetessége, hacsak a finom almásrétes nem, amelyből hatalmas, békebeli méretű adagot adnak egyik vendéglőjében.

Induljunk el hát gyalogszerrel, ki a faluból, nem Salzburg, de nem is Innsbruck felé, hanem a harmadik irányban, a grossarli országúton. Csakhamar emelkedni kezd az út, nem is maradunk soká hűségesek hozzá, mert egy elágazásnál tábla jelzi: “Zur weltberühmten Liechtensteinklamm”. Darabig a Salzach folyócska partján vezet a kiránduló útja, később árnyas erdei örvényen, amely hol lejt, hol emelkedik ismét. Szakadékos hegyoldalak, lábunk alatt ropogó fenyőtűavar, a fákon pedig itt is, ott is a háromszínű túristajelzés.

Egyórás gyaloglás után elérjük a szoros bejáratát. Egyre hangosabban hallatszik a hömpölygő, csobogó víz zúgása, haladunk mind beljebb-beljebb; két hatalmas függőleges sziklafal emelkedik balra és jobbra is, köztük alig néhány méter széles a szoros. Fönt keskeny kis csík marad csak az ég számára, lent a sziklák közt rohan, zúdul a roppant erejű víztömeg. Mázsás, sőt tonnás “kavicsok”, sziklák fekszenek alant, de mindenütt rajtuk a víz kérlelhetetlen erejének nyoma. Latin közmondás villan át agyamon: gutta cavat lapidem = a csepp kivájja a követ.

Lenyűgözi a fenséges látvány a kirándulót, aki a sziklafal oldalához erősített, merészen megépített, keskeny fapallókról gyönyörködik a Mindenhatónak e csodálatos alkotásában.

Azt hinnők, vége van már a szorosnak, az eddigieknél szebbet, nagyszerűbbet úgysem láthatunk, -- ám tévedés! Egyre közelebb hajol egymáshoz a két sziklafal, mind hangosabban, vadabbul morajlik az ár, iszapszag terjeng a páradús levegőben, sötétebb lesz minden, meredek lépcsőn kaparzkodunk fel, hogy kis falúdról szemlélhessük a víz meg a kő, a magas és a mély, a zúgás meg a nyugalom isteni játékát.

Olykor mélyen meg kell hajtanunk magunkat, mert a sziklák fejünk fölé nyúlnak; másutt meg víz csöpög fejünkre. Azután még jobban összeszűkül a szoros, úgyhogy 15-20 méteres alagúton, nedves, alacsony, sziklába vájt, szűk barlangon kell átbujdokolnunk. - Utána nemsokára megpillantjuk a hatalmsa nagy vízesést, amely a Lichtensteinklaum végét, helyesebben elejét jelenti.

Innen nagyon meredek hegyi-szerpentin, az u. n. “Sautersteig” (úgyszólván csupa lépcső) vezet föl a hegytetőn kanyargó, sziklákba vájt grossarli or zágúthoz, amelyen kényelmesen lesétálhatunk St. Johannba. Közben mégegyszer alkalmunk nyílik fentről, a magasból néhány pillantást vetni a mesés sziklaszoro ra, melynek csodálatos szépségét nem fogom elfelejteni soha.

(Rá-roly)- 15 -