Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-06-01 / 6-8. szám

nemzetiségek túlsúlyát! Mi tiltakoztunk a háború ellen, noha Trianonban a Békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa Háborúsfelelősség és Jóvátételi Bizottságának, Lansing Róbert amerikai államtitkárnak elnöksége alatt Magyarországot ugyanazzal a felelősséggel terhelte, mint Ausztriát, pedig Ausztria kardcsörtetése sodort bennünket is magával. Tisza István magyar miniszterelnök egyetlen szavazatával egyedül maradt Stíirgkh Károly osztrák miniszterelnök, Berchtold Lipót közös külügyminiszter, a Krobatin Sándor hadügy- és Bilinsky Leo pénzügy miniszterek, valamint Skerlecz Iván horvát bán szavazatával szemben úgy az 1914. junius 28.-iki, és a julius 19,-iki koronatanács, valamint a két ország julius 9.-én megtartott közös miniszíertaná* csán. Tisza gróf feliratát, amelyet julius 1-én terjesztett fel az uralkodóhoz, és amelyben kifejti, hogy az osztrák kormány fenyegetőzéseinek felelősségében nem osztozhatik, mert nem lát elegendő alapot ahhoz, hogy a Monarchia Szerbiát a bűnténnyel kapcsolatban felelősségre vonja. Szerbiának a nyilatkozatát kielégítőnek találja és ennek ellenére nem látja a háborút megindokoltnak. Egyébként pedig a helyzet sem külpolitikailag, nem érett meg, sem a katonai, sem a pénzügyi helyzet nem alkalmas a háború viselésére. Ez a felirat a bácsi kabinetirodában elakadt és csak a hadüzenet után mutatták be azt a királynak.(*)

A háború kitört és az arcvonalat millió számra árasztották el az entente hatalmak röpiratai, amelyek bennünket — magyarokat — is árulásra szólítottak fel. Ezek azonban hatástalanul hullottak le rólunk. Mi becsülettel harcoltuk végig a nekünk idegen háborút, amint évszázadokon át véreztünk a Hábsburgok nagyhatalmi ámokfutásáért. Pontosan egy évszázadnak előtte ajánlotta fel Napoleon császár teljes függetlenségünket, valamint katonai és

(*) Die Deutschen Dokumenten zum Kriegsausbruch 1914. Berlin, 1927. I. 350.

pénzügyi segítséget ígért, ha elszakadunk Ausztriától. Mi kitartottunk a dinasztia mellett. Mi? Az a generáció, — amelyet József császár nemzeti önállásától és nyelvétől akart megfosztani. Most is annak ellenére, hogy a meggyilkolt trónörökös — Ferenc Ferdinánd — aki közismert volt magyar gyűlöletéről és a nemzetet aggodalom töltötte el jövője felől, nem nyújtottunk örömtüzeket és nem mondattunk “Te Deumokat”, hanem mentünk meghalni a dinasztiáért.

Ez a becsületes kitartásunk és az árulókkal való ellentétünk vonta reánk az egész világ gyűlöletét. Emiatt készültek a londoni titkos jegyzőkönyvek a római fogolytáborokból emiatt nem terelték a magyar hadifoglyokat is az “Osztrák-Magyar Monarchia Elnyomott Népeinek Kongresszusába”, emiatt gyújtották reánk a házunkat és élesztgették a tűzet, amig c ak most már az ő otthonaikat is veszélyeztei. A hazaárulóknak adott szavuk iránt való kitartásuk gyümölcse Trianonban értett meg. Nekünk pusztulnunk kellett.

Ne akarjon most senki sem vállveregetésekért, tapsorkánok miatt ma pódiumra lépni. Ez az alkajom értékesebb, mintsem azt aprópénzre válthatnánk fel. Jól tudjuk, halk a mi “HARANGSZÓ”-nknak a hangja, de ha az minden olvasója lelkében visszhangot ver, azok továbbzúgják és az esztendő minden percében megkondul valahol, úgy ennek a jubileumi évnek a termése nem maradhat el. A tapsból és vállveregetésből többet már mi nem kérünk. Mi teljes revíziót kíván u n k... Mi nem vagyunk útszéli koldusok. Mi hipokrita jelszavaknak a kifosztottjai vagyunk, idegen bűnökért kipusztulásra ítélt nemzet. Ám szenvedünk, de emelt fővel, becsülettel, meg nem alázkodottan és jogainkat fel nem adva. Amit mi akarunk, az nem sok, csupán annyi, hogy adják meg az IGAZSÁGOT MAGYARORSZÁGNAK!

ÁRPÁDFI, a harangozó ч- 14 -