Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-06-01 / 6-8. szám

kán érzi az üldözőt, már nem bír meganani és leiDomnJc a rend, oeKoveiKeziK a vaKiemuiet: a pánik.

“Óra el laDora'’ István király s Bethlen Gábor jelmondata)') es nem csupán az "Óra ! ienai nem eleg c.ak imauKOzni; tenni is Kell valamit. JNcm lenet zsoiozsmaicat éneKeive, üres kézzei ronamozni a KopjaK és eies hanclzsárok elien, hanem a K^zD^n eppen olyan éles szaolyát keh torgatni is. Anélkül, hogy a Bulla Oratórium ertekeoól csak najszámyit ь elvenni акагпапк, ameiy egy tel ezredéven ái, naponta sok százezer harangnyelvet megmozgatott és tart mozgásban ma is, de követve hisszük, hogy csak annyit tudott volna meglenni, vagy csak azt tudta volna utána csinálni, amit DugoviCo Titusz közvitéz tett 1456. július 21.-én. Bedig hej, de sok-sok Dugovics Titusz viaskodott akkor ottan! Azok nem is egy ellenséget gyűrtek le akkor, mmtnogy ebben a csatában egy magyarra állag 3—4 török vitéz esett. Hibákat keresni, — lehet, de nem a mi do.gunk. Meg teszik éppen elegen. Azonban a magyar érdemek eltussolása — nincsen rá más szó — árulás!

Ha mondotta volna Calixtus pápa, hogy a déli harangszónak ő milyen döntő jelentőséget tulajdonít, senki sem vehette volna tőle rossz néven. Joga lenne hozzá; ő rendelte el. Azonban CaHxtuj pápa ezt nem állította. Legalább is akkor melegében, amikor 1456. augusztus 6-án délben, az éppen dtlebédnél ülő bíborosi kollégiumnak elmondotta a nagy hírt, hogy Nándori ejérvárnál győztünk, egy szó említést sem tett a harangszó döntő szerepéről.

A tárgyilagosság nem érdem; kötelesség. Megállapítjuk hogy Calixtus pápa, vagy ha úgy tetszik, a Szentszék mindent megtett, ami akkor módjában állott, hogy Nándoriejérvár jelentőségére íelhívja a keresztyén világ ügyeimét, így: az örömhír Rómába való érkezésének évíordulóján a magyar fegyverek dicsőségének örök emlékezetéül intézményes (*)

(*) Valamint több szerzetesrend jelmondata.

ünnepet rendelt, az Úr színeváltozása —

a Transíiguratió ünnepét, ami akkor II. osztályú ünnep volt, kötelező mise hallgatással, körmenettel, baldachim alatt az Eucharisztiával, templomi zászlókkal, az egyházi, katonai és világi előkelőségek, meg a köznép részvételével. E napon a pápa új borral áldozott és ott, ahol még ebben az időben — aug. 6.- — még új bor nem volt ott a miseborba a vadszöllő levét kellett csepegtetni. (Bull. Ro. ed. Coquelin III. 3. Roma, 1473. pp. 85-86.)

I.

Az első századíordulón a világtörténelem nagy sakktábláján Róma az egyik sakkot a másik után kapja és minden gondját az ellensakkhúzások — az ellenreformáció képezi. Kisebb gondja is nagyobb annál, hogy velünk magyarokkal törődjön.

Ha bajunk volt a tatárral, törökkel, hát az ellenséggel volt bajunk: azonban a lelkileg es vér szerint idegen, de a magunk alkotta törvények szerint a táját uralkodóink elnyomása ellen folytatott négy évszázados nemzeti küzdelmeink több vérbe és könnybe kerültek, mint az előző hat század minden háborúsága. Nekünk nem maradt időnk afelett gondolkozni, hogy ki tartozik? Mivel? Arra, hogy számon kérjük akár csak azt, ami Calixtus pápa Ígért: “(Johannas)... az ellenség felett vívott győzelmeivel nevének olyan dicsőséget biztosított, ami a késői évszázadokban sem fog feledésbe menni... ” Aki tudott róla és gondolkozott felette, úgy találta, hogy “lám mégis feledésbe ment”, azzal pedig a klerikusok sem gondoltak (ugyan ki is emlékezett volna rá!) hogy augusztus 6-án a Transfigurátió ünnepén miért maradtak el a körmenetek és miért fokozták le III. osztályú ünnepé, amikor a miséző papnak mégcsak ministránsa sem igen akad, megkevésbbé hívei, akik megtöltsék a templomok padsorait. Mégkevesebbnek — talán senkinek se — jutott már eszébe, hogy a Transfigurátió- 8 -