Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-06-01 / 6-8. szám
Л cCeíki S&eqény-áéfy ^Dicdékete Hálát adok, hogy a világból Oly kevés dolgot ismerek, Hálát, hogy Párist sohse láttam, S nem vonzanak a tengerek. Hogy nem jártam a Riviérán, És járni már alig fogok, Hogy becsukódtak én ellőttem Idejében a távolok. Ó láttam így is, éltem így is, Így is kínlódtam eleget. A benyomások szertevitték, S vissza nem hozták lelkemeí, Ugyan mit értem volna véle, Ha még több darabra török? S előlem milliónyi részlet Födi el azt, ami örök. Egy kutat ástam önmagamba, Titokzatos, komor kutat, Sötét vize rokon-árnyat, S pár testvér-csillagot mutat. Fölé akkora ég borul csak, Amekkora tükrébe fér. Sok lelki nabob kincse nem kell Cserébe szegénységemért Testvér-csillagot, rokon-árnyat Vágyom ringatva tartani, Nem kellenek új ember arcok, Sem új világok partjai. Elég nehéz tükrözni úgyis Tisztán, amit az ég mutat, S felásni, Isten tudja hányszor A mindig-beomló kutat. Erdély ege, parányi égbolt, Tündöklő testvér-csillagok Szegénységem kútperemére Ragyogva ráhajoljatok. Akármerre futnék el innen: Napáldozat, naptámadat Nem látna mást, mint csüggddt szárnyú Halálos fáradságomat. Új világok üzenetével Uram, ne kísérts engemet. Én láttam így is, éltem így is, így is küzködtem eleget. A képek vad zivatarából A lilikemet már menteném. Be sok minden záporozott rám, S milyen kevés lett az enyém! E keveset add átölelnem, És benne átfognom magam, S halálom elfelednem benne, S az életből, mi hátra van. Hagyd haldokló lángokba kapni Kék hegyeink lélekzetét, S hagyd látnom egy harangvirágban A mindenségnek végzetét. Reményik Sándor.
